„Szállás? Majd kirendeli a Jóisten…”

Kalocsáról a meszesi út vezet a Duna-partig. Hétvégi házak, horgásztanyák között fehér falú házban élnek Horváthék.

– Nagyon szerettünk menni mindig! A férjemmel, motorral megjártuk még Afrikát is, a gyerekekkel meg Portugáliát, Csabi akkor volt három éves.

Még a magnót sincs idő bekapcsolni, Pálmából ömlik a szó, de nemcsak a szó, a bizalom is. II. János Pál pápa legfontosabb üzenete jutott eszembe róla, azt hiszem, nem csak a zarándoklat miatt: „Ne féljetek…” Ne féljetek elindulni, bízni, hinni, bezörgetni, kérni, adni, megmutatkozni, kiállni, elviselni, ne féljetek az élettől, másoktól, a másmilyenektől… A legtöbben, ha ilyen emberrel találkozunk, kicsit irigykedünk. Érezzük, hogy így kellene. Hogy így volna az élet gazdag. Gazdagabb…

„Jól van, Pálmácska…”

No, de hogy is volt ez a dolog Csíksomlyóval?

– A férjem szervezett pár éve utat oda, van egy huszonöt fős kisbusza, de akkor nem fértem fel. A következő évben már elmentem, de akkor meg az egyik utas, az öreg Ambrus János bácsi rosszul lett, kórházba kellett ott kísérnem. Jött még egy év, gondoltam, nem variálok én többet, felülök a kerékpáromra, elmegyek azzal! Mondom Bálintomnak, mire ő: „Jól van, Pálmácska, csak keressél magadnak útitársat!” De útitárs csak nem jelentkezett. Akkor meg azt mondta a férjem: „Hát menj el Csabival, úgyis szeret kerékpározni.”

Csabi tizenhét éves, kőművestanuló, most is munkából ért haza, reggel ötkor kelt. Ül velünk az asztalnál, csak nevet nagyokat, de alig szól. Igaz, az édesanyja mellett nehéz is lenne…

Abban az évben, 2002-ben hat héttel a búcsú előtt döntötték el, hogy elindulnak. Elővették a kockás papírt, és kiszámolták: ha egy nap egy kerékpáros megtesz közel kétszáz kilométert, Csíksomlyó meg hétszázhuszonöt kilométerre van Kalocsától, akkor négy nap alatt odaérnek. No igen. Az akkor tizenkét éves Csabi még a határ előtt úgy elfáradt, hogy bement egy út menti presszó mosdójába, és a fáradtságtól ott el is aludt.

– Nem volt nekünk még kerékpárostáskánk sem! Az öreg hátizsákot kötöztük le szorosan. Hálózsák is csak egy volt a családban. Emlékszem, már Szászvárosban egy benzinkútnál kértük, hadd aludjunk ott meg. Leterítettük azt a régi orosz katonai kabátot a raklapokra, amit vittünk, azon aludtunk. Szállás? Majd a Jóisten kirendeli, így vágtunk neki.





Egy gombóc fagylalt

Aki azt hiszi, hogy idén professzionális szervezőmunka előzte meg a zarándoklatot, az téved. Illetve, valamit mégis megszerveztek. Először is azt, hogy Erdély előtt Kárpátalján, utána pedig Délvidéken is kerekeznek egy darabon, és adományokat visznek három határon túli középiskolába: Munkácsra, Somlyóra és Zentára. Leveleket írtak az útba ejtendő, még határon belüli iskoláknak, plébániáknak, hogy egy gombóc fagyi árát gyűjtsék be a gyerekektől, hívektől. Aztán elindultak.

– Idén a huszonöt napból tizenkilencszer áztunk bőrig – mondja kacagva Pálma, pedig képzelhető, milyen az, ha valaki egész napos pedáltaposás után csuromvizesen éjszakára szállás helyett éppen csak egy kis menedékszerű tető alá húzódhat a szabadban, és tudja: nem alhat el, mert hajnalban hat-hét fokra hűl a levegő… – A Jóisten biztosan azt gondolta magában: „na, szolgáim, most megpróbállak benneteket.” Kibírtuk.

A teljes cikk a 28. héten, július 12-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.