Polgár Judit második gyerekét várja

A hajdani csodagyerek, a három híres Polgár lány közül a legkisebb, most gyereket vár. A másodikat. Július eleje körül érkezik a baba, akiről még nem tudni, fiú lesz, vagy lány.

Pici gyerekfotel, nagy járóka, rengeteg aranyos állatfigura. A csendes, meghitt lakásban minden gyerekről árulkodik, csak a vitrinbe zárt sakk-készletek utalnak Judit mesterségére. Kisfia, Olivér, idén tölti be a második életévét, éppen alszik. Mamája kávét főz, leülünk, nyugodtan beszélgethetünk.

– Biztosan mondták már mások is, hogy észből neked több jutott, mint sok ezer nőnek együttvéve. Mekkora hasznát vetted, veszed, anyaként ennek a különleges adománynak?

(Tejszínhabot nyom a kávéjába, és elneveti magát.)

– Nagyon racionális vagyok, szeretem a dolgokat megtervezni, ráhangolódni. Az élet azonban nálam is nagyobb sakkjátékos. A férjemmel 1998-ban találkoztunk, rá két évre összeházasodtunk, és már nagyon akartunk gyereket, de Olivér nem sietett. Két évig váratott magára. Utána meg nem akart kibújni. Túlhordtam, és akármennyit piszkálgatták, sehogyan sem akart beindulni a szülés. Végül császározni kellett, és nagyon sokat szenvedtem, amíg minden porcikám visszarendeződött. Egyáltalán nem voltam olyan euforikus állapotban, mint Zsófi nővérem, akinél könnyen ment a szülés. Biztosan vannak, akik a császáros szülést is jobban élik meg nálam, engem nagyon megviselt.

– Félsz a második szüléstől?

– Már nem izgat annyira, mert tudom, hogy ez is rossz, meg az is. Túl kell rajta esni, utána el kell felejteni. Mondtam már, hogy racionálisan gondolkodom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a szülés volt életem legboldogabb pillanata. Elfogadom, hogy része az életemnek, de örömódákat ne várj tőlem. Talán most jó esélyem van arra, hogy császár nélkül szüljek. Nem akarom elkiabálni, de nagyon remélem.

– Nem okozott bonyodalmat, hogy hárman vagytok?

– Nálunk ez a jó, hogy eléggé egy húron pendülünk a férjemmel. Ha eltérő is a véleményünk, nem tart túl soká meggyőzni a másikat. Azzal mindketten tisztában voltunk, hogy a gyerek nagyon jó, nagyon gyönyörű, de kicsit felborítja a kialakult sorrendet. Hiszen a családban mégiscsak a gyerek az első, ha már megjött. De azt elhatároztam: velünk nem fogja eljátszani, hogy éjszaka addig sír, amíg felvesszük. Neki is jobb, ha már az elején keményen rászoktatjuk az éjszakai alvásra.

– Ezt hogyan sakkoztad ki?

– Megpróbáltam betartani a régi, klasszikus szoptatást, három-négyóránként, kilóra. A nővérem a modern megoldást választotta, akkor szoptatott, amikor a pici menni akart a cicire. Nem tudom, melyik a jobb, nekünk a miénk volt a szimpatikusabb, és a gyerek is elfogadta. Hat hónapos korában már kezdhettük leszoktatni a hajnali ötórás ébredésről is. Szerintem mindenkinek – hosszú távon a gyereknek is – jobb az éjszakai nyugalom. Nekem is mondták, hogy micsoda idegeim vannak, mert hagyom sírni a kicsit. A szívem szakadt meg, de következetes akartam lenni. Tanulja meg, sír, és nem veszem fel, akkor pihenünk, és utána odamegyek hozzá. Nálunk ez bejött.

(Közben Olivér felébredt, és repült a mamájához. Dúl a szerelem közöttük. Vidám, kiegyensúlyozott kisfiú és nagy kópé. Folyamatosan beszél azon a nyelven, amelyet csak ketten értenek a mamájával.)

– Ez a legjobb visszajelzés – gyönyörködik Judit a fiában –, hogy nem tévedtünk. Olivér, mosolygós, vidám baba. Persze nekem könnyebb dolgom volt, mint a nővéremnek. Ők egy szobában aludtak a gyerekkel, és mindig felvette, ha sírt. Nálunk Olivér külön szobában aludt az első naptól. Végül minden anyuka megelégeli a felkelést, és hagyja sírni a gyereket, csak fél év után sokkal drasztikusabb a váltás, mintha már az elején beállnak egy rendszerre. Bár a különszobáról is megoszlanak a vélemények, nekünk volt rá lehetőségünk, és éltünk vele. A másodikat már be kell fogadni közénk, a hálószobánkba, sajnos. Amennyiben fél év után azt látom, hogy nyugodtan alszik, lehet, hogy átrakom Olivérhez. Szeretném, ha egy szobában lennének, akár lány lesz, akár fiú. Mi hárman voltunk testvérek, és nagyon jó volt együtt. Nincs annál jobb, mint amikor a gyerekek együtt tervezgetik a csínytevéseiket.

– Harmadikat is szeretnétek?

– Azt szokták mondani, három a magyar igazság, három gyerek az igazi. Egyelőre mindkét nővéremnek két-két fia van, egyiknél nem úgy fest a dolog, hogy jön a harmadik, de hát semmit sem lehet kiszámítani előre. Mi is úgy voltunk, hogy kettő kell, mindenképpen, a harmadik majd elválik. Egyelőre a második szülessen meg egészségesen. A második terhességet egészen másként élem meg, mint az elsőt. Az elsőnél mindenkitől kérdezősködtem, rengeteg könyvet elolvastam, és begyűjtöttem mindent a szoptatáshoz. Most erre időm sincs. Olivérrel nagyon sok már a dolgom.

– Olivér tudja, hogy kistesót kap?

– Tudja. Kutatja, hol a baba, és puszit ad neki. Még nem tudom, hogyan állunk át két gyerekre, szerencsére van segítség, mindkét oldalon. Édesanyám itt lakik az utcában, Guszti anyukája Pesten és Soltvadkerten, mindkettőjükre számíthatunk, és persze az Apukámra is.

– Nem fogod elhinni, hogy ismerem a férjedet, dr. Font Gusztáv állatorvost. Valószínűleg már nem emlékszik rám, kocsiban tologatták a szülei Soltvadkerten, amikor utoljára láttam. Ha olyan rendes, mint az édesapja, akkor felér egy sakk Oscar-díjjal, amiből neked van egynéhány.

– Nagyon rendes. Azért mentem hozzá. Amiben tud, segít, pedig neki sem kevés az elfoglaltsága. Sakkozni is szeret, amatőr szinten, de nagyon élvezi. A huszárt néha már Olivér is felismeri. Zsuzsanna nővérem fia viszont már bajnokságot is nyert New Yorkban. Nem tudom, a fiamból milyen sakkozó lesz, profi vagy amatőr, de sakkozni biztosan fog. Ez nem kérdés.

– Nem kötelez a családi hírnév, hogy a fiadból is világbajnokot nevelj?

– Erőszakkal nem nevelünk belőle bajnokot. Maximum azt tehetnénk, amit Apu, aki nemcsak mesteredző, hanem kiváló pedagógus is. Úgy irányított bennünket, hogy ne tűnjön fel, esetleg ezt várja el tőlünk. Egy gyereknek nem lehet azt mondani, hogy neked sakkoznod kell, mert épp ezzel vesszük el a kedvét. Mi úgy gondoltuk a férjemmel, hogy öt-hat éves korig a nyelvek lennének fontosak és az általános nevelés. Amikor már az iskola közelébe kerül, meglátjuk, hogyan tovább. Ez még odébb van. Egyelőre annyit szeretnék elérni, hogy jó emberek legyenek körülöttük, fejlődjenek szépen, és mivel nekem a kreativitás is fontos, igyekszem ebbe az irányba terelgetni őket. Az biztos, hogy a nevelésükre nagyon oda kívánunk figyelni, és könnyen meglehet, hogy iskolába sem járatjuk őket, inkább itthon foglalkozunk velük.

Olivér most még játékosan ismerkedik a világgal. Imádja a motorokat, a műanyag állatkákat és a zsiráfokat, mert jól megmarkolható a hosszú nyaka. Nem fél a járóka elé terített tigrisbőrtől sem. Csúszdának használja. Ráül a fejére, és lecsúszik rajta. Azzal a pici csimpánzkölyökkel is hamar megbarátkozott, amelyet a szülei egyszer hazahoztak az állatkertből. Judit nagy állatbarát, gyerekkorában a csimpánz volt a kedvence. Nem tudom megállni, hogy ne dicsérjem az alakját. Formás pocakján sem látszik, hogy rögtön szülni fog.

– Az elsőnél bezzeg nem így néztem ki. Felszedtem tizenhat kilót, Olivér hatalmas baba volt, négy kiló huszonöt dekával született. Most sokkal jobban odafigyelek a súlyomra, plusz négy kilónál tartok egy hónappal a szülés előtt. Igaz, az eredeti súlyomhoz képest, amiből még a terhesség előtt leadtam négy kilót.


– Mikor folytatod a versenyzést?

– Attól függ, mennyi tejem lesz. Olivért csak jó három hónapig tudtam szoptatni, a másodiknál nem tudom, mi várható. Egy parti eltart hat-hét órán át, és úgy nem lehet sakkozni, hogy közben szétdurran a mellem. Amíg kimegyek leszívni, adok tizenöt perc előnyt az ellenfelemnek. Tervezem a visszatérést, talán októberben. Akkor lesz egy verseny, és azon nagyon szeretnék játszani.

– Ha kívánhatnál valamit Olivérnek és a születendő babának, mi lenne az?

– Megteremteni annak a lehetőségét, hogy feltölthessük az agyukat. Legyenek épek, egészségesek és annyira talpraesettek, hogy a jég hátán is megéljenek!