Koós Réka: „A boldogságról szeretnék dalolni”

A vonal túlsó végén megszeppent női hang szabadkozik. Ugye, nem haragszom, ugye, nem vagyok rá mérges, hogy volt ilyen szemtelen, és nyolc óra után hív?! Réka, drága! Itt jött rám a frász, hogy nem hívsz, napok óta bűvölöm a telefont, és éppen azon töprengtem még az imént, hogy légiósnak csapjak-e fel vagy szerzetesnek, és akkor te amiatt kérsz elnézést, mert nyolc óra egy perckor hívsz?!

Megbeszéljük, hogy másnap délelőtt egy étteremben találkozunk. Ő már ott fog ülni, köti a lelkemre. Hát nem ül ott. Részben, mert az étterem nincs nyitva ilyenkor. Aztán rövid várakozás után befut, és leülünk a szomszédos kínai vendéglő teraszára, ahol se kiszolgálás, se kávé, de aztán jóízűen elnassol egy panírozott féldisznót, amelyről kiderül a végén, hogy csirkéből készült… Aki mindezek alapján arra a következtetésre jutna, hogy Koós Réka kicsit szétszórt vagy szeleburdi, az nagyon téved. Apjával való barátságunk okán régóta ismerem, mindig is lenyűgözött, hogy ez a kislány, csitri, majd ifjú hölgy, most pedig anya, eredendően és mindenekfelett mennyire szabad ember. Öntörvényű, befolyásolhatatlan, ugyanakkor mindig képes magában és maga körül harmóniát, békét teremteni. Nevetése hangos, beszéde hadarós, mozdulatai hevesek, mégis árad belőle a nyugalom.


– Réka! Könyörgök, miért nem jelentkeztél eddig? Miért hajszoltál a kétségbeesés szélére…

– Gondoltam, úgyis tudod, hogy még időben jelentkezem…

– Tudtam, de te meg ismerhetsz, hogy milyen aggódós vagyok…

– Igazad van, csak mindig volt valami. Hol éppen a gyerekkel játszottam, hol éppen bevásároltam, volt, amikor dolgoztam, vagy nagyban sportoltam… Az utóbbi időben nagyon ráhajtottam…

– Most már késő! Vége a kajakbajnokságnak, Janics Natasa és Kovács Kati megnyert mindent…

– De squashban nem vertek volna meg! Vagy nem biztos… Ez most az én új kedvencem. Nem is squash, hanem a fallabdának egy ritkább fajtája. Eddig a vitorla volt, de abba lényegében beleszülettem. Lényegében apatejjel szívtam magamba a vitorlázás szeretetét. Ez viszont felnőttkori mánia. Mintha csak nekem találták volna ki ezt a sportágat.

– Mert?

– Egy: állandóan muszáj mozogni, folyamatosan terhelem a szívemet, a tüdőmet, és ez jó kondíciót ad. Kettő: remek játék. Három: amíg játszom, el vagyok zárva a külvilágtól, nem csöng a telefon meg ilyesmi. Négy: ha éppen olyan állapotban vagyok, akkor kiadhatom minden mérgemet, akkorát üthetek a labdába, amekkorát akarok, mert részben nem adja vissza, másrészt pedig neki úgysem fáj…

– Számomra mindig annyira furcsa volt, hogy nálatok az egész család mindig nyugodt volt, kimért, kiegyensúlyozott, benned meg fortyogtak az indulatok…

– Ne hidd, hogy annyira nyugodtak voltak mindig, csak tudták fegyelmezni magukat. Fontosnak tartották az önfegyelmet, én pedig nem…

– Mit nem? Te nem tudtad, vagy nem tartottad fontosnak?

– Egyiket sem. Se nem tudom, se nem akarom.

– Lázadás volt ez a részedről?

– Lehet. Ezen még nem gondolkodtam… Láttam, hogy a jóhiszeműségüket mennyien próbálják kihasználni, és ez dühített.





– Az, hogy a szüleid a kor nagy sztárjai voltak, hogy életed egy része a nyilvánosság előtt folyt, mennyire zavart?

– Születésem pillanatától adott volt, így természetesnek vettem. Megvolt az előnye és a hátránya is, sőt, ha összevetjük, akkor elmondhatom, hogy sokkal több volt az előnye. Az kicsit zavart, hogy a szüleim esténként rendre elmentek fellépni, a nap többi szakában viszont többet voltunk együtt, mint amennyit osztálytársaim lehettek a szüleikkel. Az első igazi nagy problémát az jelentette, amikor főiskolás koromban sokszor hallottam másoktól, hogy persze, könnyebb nekem, hiszen én Koós János lánya vagyok…

– Tényleg könnyebb volt?

– Valamilyen szempontból valószínűleg könnyebb volt, más szempontból viszont nehezebb… De ez a tisztázatlan helyzet akkor valóban zavart. Elbizonytalanodtam magamban, képességeimben, hivatástudatomban. Az első adandó alkalommal külföldre szerződtem. Ausztriába, Németországba…

– Nem féltél?

– Nagyon élveztem azt a helyzetet. Hogy éreztem, képes vagyok megállni a lábamon, képes vagyok tudásommal, tehetségemmel boldogulni. Ezek nagyon fontos igazolást jelentettek számomra.

A teljes cikk a 31. héten, augusztus 2-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.