Aktuális

Szily Nóra Reggeli után

Lapzárta után érkezett a hír, hogy az RTL Klub reggeli mûsorában mégsem fog a jövõben szerepelni Szily Nóra. Megkérdeztük a döntésrõl frissen értesült rádiós-televíziós mûsorvezetõt.

– Amikor meghallottam a hírt, pityeregtem egy kicsit, most meg megyünk a gyerekeimmel, és megnézzük a Garfieldot – mondta. Nóra örömébe tehát üröm is vegyült, de néhány nappal korábbi beszélgetésünk fő témája – a boldogság keresése – ettől még aktuálisabb lett.





Szily Nóra a kávéházat a kerítést átmászva közelítette meg.

– Választanom kellett volna, hogy magamat éppen csak összekapva, kócosan, kifestetlenül pontosan beessek a megbeszélt időpontban, vagy pedig hosszan bíbelődjem magammal, de megvárakoztassalak – magyarázza nagy meggyőző erővel. – Hát egyiket sem akartam.

– Miért? Tudod, hogy így is, úgy is imádlak…

– Igen, de az előbbi esetben talán csúnyának látnál, az utóbbinál szétesettnek gondolnál. Egyiket sem akartam.

– Ugyan…

– Ezt én jobban tudom. Én nő vagyok…

– Nos, ezt a hátrányt valóban nem tudom behozni.

– Tehát összeszedtem magam, lezuhanyoztam, rendbe hoztam a hajam, kis smink, kis mütyürök, aztán rohanás, majd kis lopódzás, kis kerítésmászás a végén, de pontosan ideértem.

– … és gyönyörű vagy!


Merthogy most valóban gyönyörű. Vállra omló szőke hajával, kisimult vonásaival, bájosan szomorkás tekintetével, kedves mosolyával, de legesleginkább sugárzó boldogságával. Ez nem a hozott, kapott, ölbe hullott, vagy zsigerben hordott, hanem a megélt, megszenvedett, elért boldogság.

Ez azért is meglep, mert utolsó néhány találkozásunkkor mindig keserűnek láttam. Olyannak, aki nagy gonddal fegyelmezi magát, hogy ne árulja el, mi bántja, vagy egyáltalán bántja-e valami, de dacosan rövidre vágott haja, kemény vonásai, szája sarkában a fanyar ráncok mind-mind árulkodott. Hogy miről is? Nem tudom. Olyan méltósággal, annyi szeméremmel viselte, őrizte keserű titkát, hogy úgy éreztem, nem is illik észrevenni. Tisztes távolságtartásra késztetett, és nem érdeklődő kutakodásra.
 





– Nóra, áruld már el, mi történt veled? Mintha kicseréltek volna!

– Boldog lettem, vagy legalábbis békét kötöttem magammal.

– Egyszer csak úgy ébredtél, hogy jé, hát én boldog vagyok?

– Majdnem… Háromévi gyötrődés után egyszer csak elegem lett a boldogtalanságból, a megkeseredettségből, az önsajnálatból, ön- és környezetsanyargatásból. Történt, ami történt, egyszer túl kell tennem magam rajta!

– Miért, mi történt?

– Négy éve gyakorlatilag néhány nap leforgása alatt tönkrement az életem. Addig éltem egy aránylag kiegyensúlyozott házasságban, dolgoztam nagy kedvvel az egyik kereskedelmi csatornánál, aztán szinte egy időben csődbe ment a házasságom, és levettek a képernyőről. Zsupsz! Persze, hogy az ember külön-külön is nehezen visel el ilyen súlyú magánéleti és szakmai kudarcot, de a kettő együtt túl sok volt nekem.

– Még akkor is, és ezt most nem cinikusan mondom, ha tudjuk, hogy bizony a házasságok fájóan nagy része jut zátonyra, és a televíziós pályafutások is ezer szempontból manipuláltak. Hogy elhatározás kérdése, kiből lesz holnap sztár, és kit ejtenek…

– Persze igazad van, tudom, és tudhattam volna, hogy mindkettő illékony dolog, ezzel együtt iszonyatos volt szembesülnöm azzal, hogy mindaz, amit meghatározónak tartottam az életemben, a család és a képernyő, holnaptól nincs. Talán túlontúl kötődtem mindkettőhöz, túlontúl akartam, túlontúl fontosak voltak… Nem tudom… De innen, ebből a mélypontról kellett talpra állnom, ebből a válságból magamat folyamatosan kiráncigálnom. Kellett, hogy megszokjam, elfogadjam a magányt, és újra kellett egzisztenciát teremteni, lehetőleg úgy, hogy a gyerekek ne vegyenek ebből észre semmit. Jókedvűen várni őket az iskolából, nevetgélve vinni, hozni őket edzésre, edzésről, lefekvés előtt gondtalanul beszélgetni.





– Miközben a gyerekek az égvilágon mindent észrevesznek, a legapróbb részletekig.


– Éppen ezért is kellett túltennem magamat ezeken, és felülemelkedni. Amikor lezárult előttem a tévézés lehetősége, nagy lendülettel vetettem bele magamat a rádiózásba, újságszerkesztésbe, tanításba. Minél több dologgal akartam foglalkozni, hogy lehetőleg ne legyek máskor oly módon sebezhető és kiszolgáltatott. És látod, milyen furcsa az élet, amikor elengedtem régi nagy szerelmemet, a képernyőt, jött az RTL Klub ajánlata, hogy újra vezethetek műsort, ami egy sor más lehetőséget is hozott… Fura.

– Amikor remek rádiós beszélgetéseket csinálsz, igényes lapot szerkesztesz, imádnak a tanítványaid, miért fontos még, hogy ott villogj te is a képernyőn?

– Nem villogni akarok, hanem dolgozni. Érdekes beszélgetéseket folytatni, jó kérdéseket feltenni, olyan légkört teremteni, ami ad valami jót, értékeset, emberit annak, aki nézi. Úgy érzem, hogy nekem ez a legszemélyesebb megnyilvánulási eszközöm, itt tudok leginkább önmagam lenni. Nem a látszás a lényeg, hanem a láttatás – hidd el!

– Tudnál, illetve mernél még valami nagyon mély, bensőséges emberi kapcsolatba belemenni?

– Hogy érted ezt?

– Úgy… Szóval úgy, ahogyan te, csak én nem merem kimondani…

– Nemrégiben a nagyobbik fiammal együtt voltunk egy koncerten. Ő tizenhárom éves, a másik pedig kilenc. Szóval törtettünk át a tömegen, és ő ment előttem, törte az utat, megkereste a helyet, a szünetben hozott ásványvizet, s amikor a végén pár csepp eső leesett, tartotta fölöttem az esernyőt. Egészen fura érzések támadtak bennem. Évek óta elszoktam az ilyesmiktől, most megint úgy éreztem, hogy van egy igazi férfi mellettem – akit én szültem. Megható volt.
 




– Veled könnyű kijönni?

– Mit gondolsz?

– Hogy nem. Szuverénebb vagy, öntörvényűbb.

– Lehet… Én eredendően pörgős vagyok, önálló, két lábbal állok a földön, miközben törékeny vagyok és sérülékeny. Tudok gondoskodni magamról és a családomról, ahhoz tehát, hogy egy férfi tudjon imponálni, hogy képes legyek rá ámulattal felnézni – amire nagyon vágyom –, ahhoz valami különlegeset, valami kivételeset kell nyújtania. Tehetségesnek lenni, keménynek, okosnak, és közben érzékenynek – vagy tudom is én…

– Te is engedhetnél már egy kicsit…

– Nagyon nehéz. Teljesítménykényszeres vagyok és maximalista.

– Ezzel sokat nem könnyítesz az életeden.

– Hát nem… Képes vagyok napokig rágódni, ha nem úgy sikerül egy beszélgetés. De ez iskoláskorom óta így van.

A teljes cikk a 33. héten, augusztus 16-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top