Szabadság, szerelem, Dobó Kata

– Rég beszélgettünk, utoljára az Ámbár tanár úr forgatásán, még a múlt században. Történt valami érdekes azóta?

– Ha jól emlékszem, a film után kimentem Amerikába. Mikor is? Nyolc vagy hét éve… Hű, micsoda számok! Pedig, mintha tegnap történt volna. Szóval itt hagytam mindent, a főiskolát is, kimentem, de nem éreztem jól magam, visszajöttem a Színművészetire, aztán rájöttem, hogy mégis szeretném megpróbálni, újra kimentem. Nem mindig vagyok nagyon határozott. Biztos a Halak csillagjegy miatt, amiben születtem.

– Némely halak többnyire árral szemben úsznak.

– Időnként én is. Azt hiszed, hogy ez így kényelmes, ellubickolsz, aztán rájössz, hogy ideje átvenni az irányítást.

– Miért nem volt jó Amerikában?

– Eleinte nem beszéltem rendesen a nyelvet, alig ismertem kint valakit. Kint laktam Pasadenán, Los Angelestől negyvenöt percre, még kocsim sem volt.

– Mi volt a cél?

– Gondoltam, meghódítom a világot Los Angelesből. Ha itthon tetszettem, mint színésznő, akkor talán ott is felismerik az én „különleges” tehetségemet. Azért különleges, mert, ha ott zöldkártyát igényelsz, amellyel legálisan dolgozhatsz, akkor meg kell indokolnod, miféle különleges dolgokhoz értesz.

– Ügynökségek, meghallgatások…

– Az később jött. Maximalista vagyok magammal szemben is, úgy gondoltam, amíg nem beszélek tökéletesen, addig nem próbálkozom. Iszonyatos erőfeszítésembe került, hogy ezt a falat ledöntsem magamban. Hogy merjek hülye lenni, merjek visszakérdezni. De ma se döntenék másképp.





– Mennyi idő alatt dőltek le a falak?

– Három év múlva éreztem elég bátornak magam ahhoz, hogy megkeressek néhány ügynökséget. Megkérdezték: mit csináltál eddig? Játszottam pár magyar filmben – válaszoltam. Jó, de itt? Azért vagyok itt, hogy itt is… Jó, majd jelentkezz újra, ha már sikerült elindulnod.

– Itthonról persze azt gondoltuk: könnyű annak, aki mögött ott áll Andy Vajna.

– Erről már elég sokat beszéltem a nyilvánosság előtt is. Nincs kedvem magyarázkodni.

– Nem is kell.

– Szóval, a létező legnagyobb segítséget kaptam tőle: biztatott, nem hagyta, hogy föladjam, értette a küszködéseimet. Ez tényleg nem könnyű szakma.

– Itthon sem. Csak mások a lehetőségek.

– Itthon most színpadi szerepek várnak, és nagyszerű kollégákkal játszhatom együtt. Érdekes, hogy az ember minden életszakaszában görcsöl valamiért. Kamasz koromban azért izgultam, hogy azt gondolják rólam, szép vagyok. Elmentem egy szépségversenyre, megnyertem, papírom lett arról, hogy szép vagyok. Akkor az jött, hogy ne csak szépnek, hanem okosnak is tartsanak. Jelentkeztem a bölcsészkarra, pszichológia szakra.

– Felvették?

– A felvételi a Színművészetivel párhuzamosan zajlott, és oda vettek föl először. Arra, hogy én nem vagyok színházi színésznő, szintén „rágörcsöltem”. Azt mondja a szakma, el se végeztem a főiskolát, szörnyű! Aztán rájöttem, hogy a színész nem a diplomától lesz valaki. A lényeg, hogy tetszik-e a közönségnek. Nagyon szerettem volna színházban játszani, és összejött. Most.





– Korábban miért nem?

– Talán nem gondolták, hogy engem ez is érdekel. Vagy nem tudom. Jordán Tamásnak örök életemben hálás leszek azért, hogy megtörte az átkot. Ha ő látott bennem fantáziát, az remélem, jelent valamit.

– Fontos, hogy mások mit gondolnak?

– Azt is az utóbbi egy-két évben tanultam meg, hogy nem mindig. Elég közel érzem magamhoz a keleti filozófiákat. Sokat olvasok is ilyen témában, és olyankor azt gondolom: így kéne élni. De azt érezni, és úgy élni, nem ugyanaz. Most mintha átléptem volna még egy küszöböt, és azt gondolom, az én életem csak az enyém, nem tehetem függővé attól, ki, mit gondol, mond, ír rólam, ki hiszi el, hogy színésznő vagyok, és ki nem.

– Ez a magánéletben is érvényes?


A teljes cikk a 41. héten, október 11-én megjelenő Nők Lapjában olvasható!