Szabadulás a pirulák börtönébõl

Szilvia – nevezzük így! – harminchat éves, egy multicég menedzsere. Szerencséje volt, egyetem után a harmadik munkahely, ahova elküldte önéletrajzát, behívta állásinterjúra, és rögtön felelős beosztásba került. Kezdetben doppingolta a stressz, s élvezte, hogy a reggeli értekezleteken ontja az ötleteket, tíz-tizenkét órában teljes erőbedobással dolgozik. Ám ahogy teltek az évek, a kegyetlen hajtásba belefáradt. De hajszolta magát tovább, nem figyelt oda a teste jelzéseire. A lázas karrierépítés közben megromlott a párkapcsolata is. Válságba került…

Életem kitüntetett szereplője
– Elmentem a háziorvosomhoz valami stresszoldó gyógyszerért. Így visszagondolva, első alkalommal mintha mondta volna, hogy ez a gyógyszer hosszú távon függőséget okoz, de nem tulajdonítottam ennek jelentőséget. A gyógyszer bevált, s bár a leggyengébbel kezdtük, végül a legnagyobb dózisút szedtem. Igazán, azt se tudtam, mi a függőség. Néhány évig bekaptam egyet reggel, egyet délben, és tűrhetően ment a nap, valahogy kimásztam a gödörből is.

Így zajlott ez három-négy évig. Észre se vettem, hogy a gyógyszernek már kitüntetett szerepe van az életemben. Mindenhová magammal hordtam a pirulákat, és titokban néztem az órát, mikor kell bevennem a következő adagot. A gyomrom így is összerándult értekezletek előtt. Már nem hatott a nagyobb mennyiség sem, tiszta gyomorideg voltam, de a szervezetem követelte a gyógyszert.
A barátnőm aggódni kezdett, mondta, sürgősen keressem fel a pszichiáterét, mert a gyomorpanaszoknak szerinte pszichés háttere van. Az orvosnak bevallottam, hogy stresszoldó gyógyszereken élek, de már nem használnak. Ő mondta ki, ez maga a függőség, ráadásul a gyógyszerek veszélyes fajtájáról van szó. Ajánlotta, hogy mielőtt elkezdjük a pszichoterápiát, menjek el egy addiktológiai osztályra, mondjam el, hogy szeretnék leszokni.

Első napjaim a pokolban
– Egy hét múlva bent feküdtem. Nem tudtam, mire vállalkozom. Ha tudom, ezerszer meggondolom, hogy belevágok-e. A kábítószer-megvonás kínjairól hallottam. Azt nem tudtam, hogy nekem is ilyen nehéz lesz.
Tisztában voltam vele: ekkor kezd kiürülni a szervezetemből és az agysejtjeimből az alapanyag. Olyan volt, mint előadás előtt, amikor hangol a zenekar, mindenki a saját szólamát fújja, totális a zűrzavar. Az agyam elvesztette karmesteri szerepét, hol a szívem kalimpált ijesztő tempóban, hol percekig levegő után kapkodtam, a fejem fájt, felszökött a vérnyomásom, azt hittem, infarktust kapok, hideg veríték csorgott rajtam, dobolt a pulzusom, gyöngyözött a homlokom. Pánikrohamok sorát éltem át, ez, ha csak percekig tart is, halálfélelemmel jár. A járásom robotszerű lett, csak a rutin mozgatott, hogy zuhanyozzam, sétáljak a folyósón, elszívjak egy cigit. Éjszaka sem tudtam aludni, felületesen szundikáltam félórákat, közel huszonnégy órán át tartott a szenvedés.
A második nap után úgy éreztem, nem bírom tovább. Feladom. Összepakolok, és hazamegyek. Édesanyámék tartották bennem a lelket: ha végigküzdöm, jobb lesz. Biztatásként az orvos is elmondta: a kritikus napok múltán javul a közérzetem, egyre több agysejt tisztul meg, és működik majd egészségesen.

Képek a fejemben
– Mindig csak az aznapot próbáltam túlélni. Egy hét végtelen időnek tűnt, hosszú távon elviselhetetlennek a gyötrelem, ám reményt adtak az apró sikerek, hogy voltak elviselhető negyed- és félórák.
A negyedik napon mintha kezdett volna „összehangolódni a zenekar”. Az ötödiken döbbenetes érzés kerített hatalmába. Utóbb tudtam meg az orvostól, hogy hallucináltam. Azt mondta, az elvonásba ez is belefér. Előbb azt éreztem, mintha energia-bukósisakot húztak volna a fejemre, ezen át beszivárgott az agyamba egy másik dimenzió. Azt hittem, elment a józan eszem. A képsorok megállíthatatlanul peregtek bennem: az űrben szanaszét szórt tárgyakkal, amilyet Salvador Dalí képein látni, ahol szétfolyó palacsinta a zsebóra, repülnek a szekrények és más tárgyak, nincs gravitáció, mégis valamilyen rendszer szerint léteznek a dolgok. Komolyan hittem, hogy ez a valóságban történik. Aztán összezsugorodott ez a világ, és ahogy beléptek a fejembe a képek, ugyanúgy távoztak. Félelmetes volt. Teljesen kiborított, hogy sosem tudhattam, mi történik a következő percben. Végre-valahára megnyugodtam, és a többi tapasztalattal együtt ez is olyannak tűnt, mint egy rémálom, amelyet ébredés után elfelejtünk, csak a hangulata marad meg.

Elvesztettem az időt!
– A legnehezebb a hatodik napom volt, pedig azt hittem, túl vagyok mindenen. Hajnalban, a felszínes szundikálásból arra ébredtem, hogy fogalmam sincs, hány óra. Megnéztem a karórámat, negyed hat volt. Felültem, megdörzsöltem a szemem, villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy elvesztettem az időérzékemet. A teljes sötétségben hisztérikus félelem tört rám. Elővettem a zseblámpás öngyújtómat, öt-tíz percenként próbáltam kitalálni, hány óra, de nem ment. Rettegtem, időérzék nélkül a szorongásokkal, szenvedéssel teli nap maga volt a végtelen idő. Hússzor is végigsétáltam a folyósón, elszívtam fél doboz cigit, amíg eltelt két óra. Akkor értettem meg, milyen áldás, hogy van időérzékünk, tudunk órában gondolkodni, mert én akkor nem tudtam. Rettegtem, hogy ez így marad. De az orvos szerint ez is csak múló tünet volt, és valóban, két nap múlva már sikerült megbecsülnöm az időt.
Ez volt az utolsó, ijesztő tapasztalatom. Kezdtem érezni: tiszta vagyok, így hagytam el a kórházat. Miután megjártam a poklot…

Miért ilyen nehéz leszokni?
– Bizonyos nyugtató-, altató- és szorongásoldó szerekről való leszokás lehet nehéz, feltéve, ha előtte kialakult a függőség – magyarázza szakértőnk, dr. Gerevich József pszichiáter. – A következő szerekhez lehet hozzászokni: benzodiazepinek, meprobamat, glutethimid, clomethiazol, barbiturátok, zopiclon és zolpidem. A glutethimidet nemrég kivonták a forgalomból, a barbiturátok jó részét is, a clomethiazol kiment a divatból. A többi közül érdemi jelentőséggel a benzodiazepinek bírnak. Annál nehezebben lehet leszokni róluk, minél erősebb függőség alakul ki, ennek súlyosságát befolyásolja, hogy




– alkohollal és más gyógyszerekkel együtt használják-e;
– fennáll-e személyiségzavar;
– az orvos az indokoltnál tovább írja-e elő a gyógyszerek szedését.
A gyógyszerszedés hirtelen abbahagyásakor úgynevezett visszacsapásos jelenséget lehet tapasztalni: azaz a hatásukkal ellentétes tünetek jelentkeznek. A nyugtató hatás helyett például izgalom, alvás helyett alvászavar, fájdalomcsillapítás helyett fájdalom, epilepsziás görcs oldása helyett epilepsziás roham léphet fel. Az alapprobléma tünetei is gyorsan visszatérnek. Mindez nagyon rossz közérzetet, súlyos betegségre emlékeztető állapotot idéz elő, a páciensek rendszerint emiatt döntenek úgy, hogy folytatják a gyógyszer szedését. Ráadásul eközben kialakulhat fóbia az elvonástól, ami tovább erősíti a függőséget.
A benzodiazepineket csak orvosi segítséggel, lassan, fokozatosan, óvatosan lehet abbahagyni, s a pszichoterápiás segítség nagyon fontos lehet!

A Nők Lapja a 41. héten, október 11-én jelenik meg!