Túl jó?

„Kislányunk, Magdi most lesz ötéves. Boldog, teljes családban nevelkedik most tizenhat hónapos kisöccsével, akit nagyon szeret. Jókedvű, barátságos kislány, az a fajta, akire azt szokták mondani: túl jó erre a világra. Igyekeztünk is mindig arra nevelni, hogy ossza meg a dolgait más gyerekekkel, ne bántson senkit. Három évig itthon volt velem, bár sokat jártunk gyerekközösségbe, zenebölcsibe, Gekko játszóházba, játszóterekre. Így visszagondolva talán maradnia kellett volna még egy évig idehaza velem, hogy lelkileg is megerősödjön, de mikor erről kérdeztem a vezető óvónőt, ő azt mondta, hogy már háromévesen mennie kell, mert lemarad a többitől.

Mégis, az oviba szoktatás igen nehezen ment, amit aztán az is tetézett, hogy a csoportunkba járt egy kisfiú, aki mindenkit bántott, harapott, csípett, és mivel Magdus volt a szekrény-szomszédja, ezért őt találta meg elsőként. Érdekes módon Magda volt az egyetlen a csoportban, aki még az év végén is hajlandó volt játszani a kisfiúval. Később a kisfiú (akit az óvó nénik erősen védelmeztek, mert gazdag családja erőteljesen támogatta az óvodát) visszamaradt a kiscsoportban, de Magdi továbbra sem szerette az ovit, minden reggel alkudozott, mikor lesz már hétvége, mikor nem kell már menni, ugye, nem kell ott aludni. Végül két év után másik ovit kerestünk. Ide örömmel megy, ott alszik, mesél róla (a régiről sosem mesélt). Tehát minden szép és jó lehetne végre, ha nem tapasztalnánk játszóházban vagy másutt, hogy inzultusok érik, és nem tud ellenük védekezni. „Menj innen, te buta kislány!” – mondja neki egy korabeli lány a játszóházban, mire rögtön sírni kezd. Én se tudok mit kezdeni az ilyen helyzetekkel. Történt olyan eset is, hogy csúfolták a nagyobb gyerekek, hogy „te még kicsi vagy, és ezt úgysem tudod megcsinálni”. Ez mélyen megsérthette, mert sokáig emlegette, és mindig erősebb, nagyobb, magasabb akart lenni mindenkinél, még az apukájánál is.

Gyerektornára nagyon szeretett járni, de egy idő után nem akart menni. Nagy nehezen kiszedtük belőle, hogy egy kislány mindig elébe tolakodik, lökdösi, nem hagyja, hogy ő jöjjön. Mintha az alapvető biztonságérzetét vesztette volna el, nem tudja magát megvédeni ezekben a helyzetekben. Én hibáztam? Túlóvtam, féltettem, nem készítettem fel az életre? Járassam karatéra? Vigyem el egy „Belső utazás gyerekekkel” tanfolyamra? Mit tegyek, hogy az önbizalma megerősödjön, hogy újra magabiztos és bátor legyen? Mit tegyünk, hogy visszakapjuk azt a gondtalan, vidám, nem szorongó kislányt, a régi Magdit?”

A pszichológus válaszát a 44. héten, október 31-én, KEDDEN megjelenő Nők Lapjában olvashatjátok!

Arra kérünk titeket, osszátok meg velünk gondolataitokat: ismertek “túl jó” gyerekeket? Tényleg rossz, hogy ha valaki “túl jó”, mit kezdhet egy anya ezzel az “adománnyal”? Ki számít életre valónak – ez nevelés kérdése? Itt várjuk a véleményeiteket!