Aktuális

Póth Dia nem elégedett, hanem boldog

Megszelídítette a fenegyerek hírében álló Damu Rolandot, a Sztárok a jégen zsûrijét és közönségét. Nem zavarják a pletykák, és hisz a jövõben. A közeljövõben. A távoliban majd akkor, ha közelebb kerül.

– Milyen érzés volt egy „gyalogos” sztárt korcsolyára idomítani?

– Tanítani! Jó.

– Egyéniben Európa egyik legjobbja voltál. Most pedig az ország előtt egy kezdővel kellett produkálnod magad.

– Ez a műsor nem a profi korcsolyázókról szól. Mi a sztárokért vagyunk, ez az ő versenyük.

– Azért te is izgultál. Egyszer el is sírtad magad.

– Persze, mert tudtam, hogy mire képes Roland az edzéseken, és szorítottam, hogy ezt élesben is megmutathassa.

– Nagy volt a különbség?

– Változó. Volt már, hogy adásban lett a legjobb, máskor meg nem jött ki a tudása. Nagyon izgult, főleg eleinte.






– Ez az interjú rólad szól, s végig Rolandról beszélsz.

– Mert még nem kérdezted meg azt, hogy például mióta korcsolyázom, hogyan kezdtem és így tovább.

– Nem volt rá időm. Azonnal „Rolandozni kezdtél”.

– A versenynek legföljebb a huszonöt százaléka volt az enyém.

– Dicséretes szerénység. Ráadásul szólóversenyző voltál, most pedig párosban kellett szerepelned.

– Furcsa is volt, hogy alkalmazkodni kell valakihez a jégen. Ezt például együtt tanultuk.

– Az is furcsa, hogy ez olyan verseny, ahol te, a versenyző, csak statiszta lehetsz.

– Már a legelején eldöntöttem magamban, a partnereinket értékelik. Olyasmi érzés volt, mintha edző lennék, aki időnként a jégen is segít.

– Lehet, hogy saját versenyző voltod miatt voltál megértő Rolanddal, amikor hibázott?

– Aki nem tud korcsolyázni, annak fogalma sincs, mekkora munkát végeztek el a sztárok. Én húsz évig tanultam azt, amit tudok, nekik négy hetük volt arra, hogy megmutassák, mire képesek. Mindegyiküket elkapta a gépszíj. Lejöttek lazán, jópofán, gyerünk, gyerekek, korizzunk egyet, aztán eluralkodott rajtuk a versenyszellem, és iszonyatosan dolgozni kezdtek.

– Jó természettel áldott meg téged a sors! Teljesen magától értetődőnek veszed, és egyáltalán nem zavar, ha valaki nem képes olyan szinten teljesíteni, ahogy te.

– Nekem a korcsolyázás olyan természetes, mint másnak a járás. Nem is sokkal később tanultam meg csúszkálni, mint menni. Roland is kérdezte, miután az első adásokban elrontottunk valamit, hogy nagyon haragszom-e rá. Ugyan, válaszoltam, az a kár, hogy nem tudtuk megmutatni azt, ami az edzésen már jól működött.

– Akkor se haragudtál, amikor kicsúsztál a kezéből?

– Dehogy, sajnáltam. Előtte ugyanaz tizenötször sikerült.

– Veszélyes kicsúszás volt?

– Nem. Ha az ember komolyan korcsolyázik, tudja, mekkora esések vannak az edzéseken. Neki a palánknak, rá a farcsontra, fejjel a jégnek, és így tovább. Zúzódások, törések, minden. Ebben csak az volt a rossz, hogy pont az előadáson történt meg.

– Az elesés hagyján, de a kiesés?

– Eleinte kicsit félelmetes volt, de a második-harmadik forduló után mindenki megértette, hogy ez egy ilyen műsor. Minden hétvégén kiesik valaki.

– Kérdeztem már, hogy kezdtél korcsolyázni?

– Nem.

– Akkor most. Édesapád, a nagyszerű hokijátékos vitt le a jégre?

– Nem, a szüleim már kétéves koromban elváltak. Anyukám vitt le. Egyszerűen azt szerette volna, hogy ha nagyobb leszek, eljárhassak a gyerekekkel a Műjégre. Aztán ott ragadtam.

– Hány évig versenyeztél?

– Hatéves koromban volt az első versenyem és huszonnégy évesen az utolsó.

– Miért hagytad abba?

– Nagyon izgulós vagyok. Az edzéseken minden sikerült, simán megugrottam két triplát is. A versenyen meg egyszer csak semmi se jött össze. Egyszer, kétszer, háromszor megtörténik veled, negyedszerre már rettegve mész ki a jégre, nehogy megint az legyen. Persze hogy elrontod. Egy idő után rájöttem, hogy jobb, ha nem erőltetem.

A teljes címlapinterjút a Nők Lapja április 4-én megjelenő számában olvashatjátok!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top