Fantasztikus regény a falusi papnõtõl

Olvassák el, szeretni fogják, amennyiben kedvelik a szépen szőtt felnőttmeséket. A négykötetesre tervezett regényfolyam szerzőjével, Görgey Etával nem csak a könyvéről beszélgetünk.

– Miért ír ma egy fiatal magyar nő tudományos-fantasztikus regényt?

– Két részre bontanám a kérdést. Egy: miért írok? Ez azért érdekes, mert jobban szeretek olvasni. Amikor írok, az elején tudom, mi lesz a vége, és ez nem izgalmas. Viszont van olyan, amit senki sem ír meg helyettem, pedig én el szeretném olvasni, így hát nekem kell papírra vetnem.
Miért tudományos-fantasztikus, azaz sci-fi? Mert szeretem a műfajt. A jövő és amit köré képzelünk, tulajdonképpen díszlet. Színfalak, amelyek között játszódhat romantikus regény, akció, western, ponyva, családregény, bármi. Az utópia is sci-fi. Orwell regénye, az 1984 is az.

– Református lelkésztől talán szemtelenség ilyesmit kérdezni, de sebaj. Nincs abban némi szerénytelenség, ha regényíróként modellezzük Isten munkáját?

– Még sosem éreztem istenkáromlásnak a regényírást, bár magam is sokszor megfogalmaztam már, hogy a könyvemben én vagyok az Isten. Benne van a Bibliában több helyen is: ha egyetlen ember sorsáért felelős vagy, isteni hatalmad van, amit Istentől kaptál. Ehhez még regényt se kell írni.

– Hogy lett író?

– Író lettem? Nem hiszem. Viszont gyerekkoromtól kezdve szerettem mesélni magamnak. Amikor például unalmas házimunkát végeztem, elképzeltem, hogy nem is ott vagyok, hanem valahol másutt. Azt hiszem, ebből nőtt ki ez a regény is. Mesélünk, megnézzük, merre is tartunk.

– Sokak szerint nem jófelé.

– Pálfa, ez a kis falu, ahol most beszélgetünk, egyfajta válasz arra, hogy mi a véleményünk a világról. Pesten laktunk, ott tanítottam az egyetemen. Én is, a férjem is jó eséllyel könyökölhettünk volna azért, hogy ott maradjunk. Elegünk lett. Lekönyököltünk magunkat ide. Géza, a férjem, a teológia mellett elvégezte a Képzőművészeti Egyetemet is, festőművész. Időnként meglátogat minket a mestere. Egyszer, ahogy ültünk itt a verandán estefelé, már a verebek se csiviteltek, néma csönd, csillagok, azt mondta: „embert próbáló nyugalom van itt”. Ezért jöttünk ide. Nincs tévénk, ez nagyon fontos, van viszont internet, ami szintén.





– A férjével a teológián ismerkedtek meg?

– Igen. Ő akkor már befejezte, és a képzőművészetire járt. De eljött meglátogatni egy barátját, aki nálunk tanított. Nem is tudtam róla, hogy ő is lelkész. Ennek már több mint tíz éve. Aztán utolsó éves hallgató koromban ideiglenes kihelyezték Gézát a környékre. Tolna megye már akkor is elég nyugodt vidéknek tűnt. Pálfán megüresedett egy lelkészi állás, megnéztük, megtetszett. Én azóta is nagyon élvezem, neki viszont kell a lelki nyugalmához, hogy hetente egyszer felmenjen Pestre. Tudja, az embert próbáló nyugalom.

– A lelkipásztori munkát is közösen végzik?

– Igen, felváltva prédikálunk. Én vagyok a kántor is. Géza nem kimondottan muzikális, én viszont szeretek énekelni, nem félek a harmóniumtól sem. A hívek is egész szépen fújják már a zsoltárokat. Ez egy szerencsés falu, mert hatszáz református hívőre három pap jut: ha kell, a jegyzőnk feláll a szószékre, hiszen ő is lelkész volt. Emellett angolt tanítok a környékbelieknek, és egyre többet fordítok is.

– Írókban eddig sem szűkölködött a környék.

– Ez így van. A két szomszédos település – Alsó-Rácegres Lázár Ervin, Felső-Rácegres Illyés Gyula szűkebb pátriája. Lehet valami a rögben. Illyés Gyula egykori iskolája szinte változatlan formában áll ma is, igaz, most egy szarkával kevesebb van a szertárban, mert Géza kölcsönkérte a gondnoktól, hogy lefesthesse.

– Itt született a Csodaidők?

– Végül is, igen. Amikor Géza festő ösztöndíjat kapott Rómában, két egész hónapra magunkra maradtunk én, meg a számítógép, akkor láttam neki. Igazából a Harry Potter-sorozat a bűnös. Lassan csordogáltak a kötetek, és két megjelenés között minden rajongó azon törte a fejét, vajon mi lesz a következő részben. Ekkor találtam rá az interneten az úgynevezett fan fiction oldalakra. Ott a rajongók cserélnek eszmét, bárki tovább szövögetheti saját ízlése és tehetsége szerint a regényben megismert szereplők sorsát. Ott ragadtam. Angolul írtam a kis történeteimet, természetesen, nem a saját nevemen. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy kilenc nyelvre fordították le azt a két kisregényt és néhány novellát, amelyeket egy év alatt föltettem az oldalra. Írt nekem egy magyar lány is, angolul, hiszen én ott angol íróként szerepeltem, hogy lefordítaná a dolgozataim, ha nem zavar. Nem zavart.

– Közben dolgozott a doktori disszertációin?

– Igen. Ha tudná, milyen sokan vannak, akik a legmagasabb tudományos fokozat mellett hihetetlen lelkesedéssel vetik bele magukat az ilyen „komolytalan” témákba!





– Tehát először angol nyelven lett világhírű.

– Kis túlzással igen. Egyébként a Csodaidőket is angolul kezdtem írni, de rájöttem, hogy mégis magyarul szeretném.

– Hogy lett belőle kiadvány?

– Elkészültem az első kötettel, a másodiknak is megvolt már egy komolyabb része. Gondoltam, miért ne próbáljak szerencsét. Kikerestem egy sor könyvkiadó címét, és írtam nekik egy-egy rövid, ám velős e-mailt: magyar vagyok, első kötetes író, kiadnának-e? A nyolcvan százalék nem is válaszolt. További tizenöt százalék kedves, de határozott nemmel felelt. A maradék öt százalék kérdezte meg, hogy miről is lenne szó. Bekerült a kézirat három kiadóhoz, ült, üldögélt, semmi válasz, néma csönd. Meguntam a hallgatást, az egyiktől visszakértem a kéziratot, meg is kaptam, láttam, hogy bele se lapoztak. Ezek után a többieket nem mertem sürgetni. Több mint egy év telt el, amikor az Animustól, a Harry Potter magyarországi kiadójától egyszer csak érkezett egy levél: a lektor elolvasta az első kötetet, és nagyon várja a folytatást, ha lehet, a harmadik részt is.

– Ezek szerint trilógiáról van szó?

– Nem. Az első, ugye, most jelent meg, és további három kötet várakozik arra, hogy az olvasók kezébe kerüljön.

– Ezen a bolygón is sok furcsaság megesik. Jelenben játszódó könyvet nem tervez?

– Lehet, hogy egyszer írok Pálfáról. Nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen kis faluban mennyi érdekes esemény zajlik. Vannak szomorú történetek és gyönyörű, tanulságos dolgok, de tanúi lehetünk egészen szürreális meséknek is. Mint a két testvér esete, akik ikrekkel jártak, aztán valamin összevesztek, de végül mégis megtartották a lagzikat, csak közben mátkát cseréltek egymás között. Vagy a boltos és a szomszédja között dúló háborúság, amikről órákig tudnék mesélni. Kicsi falu, de nem unalmas.

– És gyönyörű. Ahogy a kert végében ringatóznak a búzakalászok, az már-már túl szép.

– Tudja, hogy az nem búza, hanem hanem tritikálé? Búza, árpa, rozs keveréke, valami újfajta csodanövény. Harminc évvel ezelőtt még csak sci-fikben szerepelt ilyesmi. A helyiek kritikálénak mondják. Nagyon szeretem, ahogy magukhoz idomítják az idegen szavakat. Mennyivel több értelme van a rőkönynek, mint a röntgennek, ugye! Van nekünk panteramentumos menyecskénk, a mammográfiát monográfiának mondják és alkot egy autodiktata festőnk is a faluban. Ezekben a szavakban egyszerre ott a múlt, a jelen és a jövő. Kész a regény, csak meg kell írni.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Varnus Xavér, aki mindenkit ismer » • Angyalka olykor bemos » • Ki a te szexgurud? » • Nekünk írták, Darvas Ivánról írták » • Fantasztikus regény a falusi papnőtől » • Pirulák, receptek, remények » • Tinik a városon kívül » • És színre lép az ellenállhatatlan újkrumpli » • Egyiptomban mosolyogni kell »