Varnus Xavér, aki mindenkit ismer

Bach zenéjével fogad és teával. Átszellemülök. Mennyi élmény, kortyolgatni az illatos angol teát és hallgatni a szférák zenéjét. Na de hol lehet itt rágyújtani? Xavér kajánul nevet: „Sehol. Ha már nem bírod, kimehetsz a toalettre, bekapcsolom a szellőztetőt és füstölhetsz.” Kösz, inkább nem. Jobb ötletem támad. Ugorjuk le Varászlóra. Ott van Xavér elvarázsolt kis bagolyvára, egy kis vadon közepén. Semmi gond, mehetünk. Ez Xavér. Inkább levisz a somogyi kéglijébe, csak ne büdösítsek a lakásában. Nicket is visszük, a kisebbik fiát, aki hozzászokott apja hóbortjaihoz.

– Ki vagy tulajdonképpen? Átutazó ezen a rémségesen gyönyörű Földön, aki orgonál, temetőben, katedrálisokban koncertezik, könyveket ír és még tévésztár is?

– Vagyok már olyan öreg, hogy ebből minden lexikális adatot megtudhatsz – tolja elém a Révai Nagylexikont –, csak azt nem, hogy az összes nagy kezdeményezés, ami létrejött az életemben, hol csúszott el, vagy tudott volna elcsúszni a Pató Pálok és a Horger Antalok jóvoltából. A temetői koncertemre 2000-ben mindenki emlékszik, arra kevesebben, hogy mi volt az indítékom. Nevezetesen Bach halálának 200. évfordulója, amely nem hagyott mély nyomott a magyar koncertműsorokban. Mivel Bach turisztikai szempontból a legjobb időben halt meg, július 28-án, már csak az volt a kérdés, hol lehetne koncertet tartani. Tapasztalatból tudtam, hogy nem volt még légkondicionált koncertterme Budapestnek akkoriban, így minden nyári hangverseny a harmincadik percben átváltozott saját közönsége hamvasztás előtti zártkörű búcsúztatásává. Éppen kint sétáltam a temetőben. Szétnéztem. Itt van ez a hatalmas, csodálatos árkádsor. Miért ne itt, itt, a Nemzeti Panteonban?

– Ahogy én az illetékeseket ismerem, nem lehettek elragadtatva az ötletedtől?

– Pár nap múlva felkerestem Ladányi Jenő bácsit, ki akkor immár ötezer éve volt már a Budapesti Temetkezési Intézet legendás igazgatója, egy hevenyészett szerződéstervezettel. Éppen telefonált, valamiféle sáfrányos húsleves receptjének a lediktálásával volt elfoglalva, csak úgy mellékesen figyelt rám, majd teljesen váratlanul maga elé húzta a szerződést, lepecsételte és aláírta. A magyar viszonyok ismeretében én voltam a legjobban megrökönyödve. Kajánul rám mosolygott: „Nézze, Xavér, ez a koncert július 28-án lesz. Én pont július 27-én megyek nyugdíjba. Ennyivel csak tartozom az utódomnak…”

– Volt is nagy botrány, meg zajos ünneplés is. Kikiáltottak ügyeletes botrányhősnek, akinek mentségére hozták fel, halkan, hogy orgonálni azért tud. Most viszont már egyhangúan elismernek orgonaművésznek.

– A koncert előtt történt egy váltás, köszönhetően Friderikusz Sándor Meglepő és mulatságos című műsorának. Hirtelen megnőtt az országos ismertségem. Egyik este együtt vacsoráztam az egyik kereskedelmi csatorna tulajdonosával, aki panaszkodott, hogy mindig vannak lyukak a műsoridőben, és nem tudják mivel kitölteni. Kértem, hogy ezt az időt adják nekem, vagyis a kultúrának. Így született az egy–másfél perces epizódokból álló márais Bach-sorozatom. Csoda történt, fél év alatt ezerhatszázszor ment adásban. Addig az emberek úgy köszöntöttek, hogy „Jó napot, Xavér”. Onnét kezdve már művészuraztak.

– Ekkor a tiszteletre méltó orgonaművész úr, akinek sikerült divatba hozni Bach muzsikáját, beült a Sztárok a jégen zsűrijébe, és pillanatok alatt tévésztár lett. Anélkül, hogy megtanult volna korcsolyázni.

– A komolyzenei műsorok népszerűsítésében megkerülhetetlen a televízió. Mindig a véletlenek zöld lámpáit kell figyelni, soha nem a következetesen megszervezett dolgokat. Olyan ez, mint a szerencsejáték. Jó pillanatban rácsapni az asztalra: most! Mindig ennek voltam a hullámlovasa, ezért mertem „rámenni” a jégre is. Amikor januárban a Művészetek Palotájában elkezdtünk koncertezni a kisiskolás gyerekeknek, havonta egyszer, vasárnap délutánonként, azt sem tudták, ki vagyok, hiszen ők már egy nagyon új generációhoz tartoztak. Miután lement két sorozat a jeges show-ból, már kitörő lelkesedéssel fogadtak. Hiszek abban, hogy akik megkedveltek a zsűriben, a komolyzene birodalmába is jönnek utánam.

– A próféta beszéljen belőled.

– Akár hiszed, akár nem, az orgonának olyan hatalmas törzsközönsége van nálunk, mint a világon sehol. Neves külföldi orgonisták is idejárnak csodát látni: nem hiszik el, hogy hét-nyolcezren is összegyűlnek egyetlen koncertre. Ehhez, persze, az kell, hogy a változó világban mi is változzunk. Raveltól Vangelisig címmel most jelent meg egy album a Sonynál, amelyhez húsz évig gyűjtöttem az erőt. Ezen a lemezen olyan zenék hallhatók, amiket még sosem játszottak orgonán. Ravel Bolerója, Orff Carmina Buranája, Jean Michel Jarre-tól az Oxygene és az Equinoxe, Webbertől az Operaház Fantomja, Vangelistől az 1492. Mára leomlanak a határok a komoly- és könnyűzene között. Kétféle zene létezik csak számomra: jó vagy rossz.

A teljes interjút a Nők Lapja június 20-án megjelenő számában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Varnus Xavér, aki mindenkit ismer » • Angyalka olykor bemos » • Ki a te szexgurud? » • Nekünk írták, Darvas Ivánról írták » • Fantasztikus regény a falusi papnőtől » • Pirulák, receptek, remények » • Tinik a városon kívül » • És színre lép az ellenállhatatlan újkrumpli » • Egyiptomban mosolyogni kell »