Reggel kilenckor a Keleti tetején

Ellátni egész a Dunáig, át Budára. Ő viszont a régi Garay teret látja, a Chicagót, ahogy alvilági körökben nevezték a környéket, kedvencét, a Pálmai cukrászdát, és a házukat, aljában a kocsmával, ahova az egész utca járt.

– Számomra ez egy emblematikus városrész, engem rengeteg élmény köt a Keletihez, hiszen harmincöt éves koromig itt éltem – ezt még a „földszinten”, a pályaudvar főbejáratánál mondja egy szuszra, ahova megbeszéltük a találkozót.

Múltat idézni jöttünk, valóra váltani egy gyerekkori álmot, emlékezni az épület által.

– Csodálatos volt, hogy végigkísérhettem ennek a térnek a teljes átváltozását. Például itt voltam, amikor megnyitották a metrót. Az emberek özönlöttek megnézni, engem is magával sodort a tömeg, a szervezők meg kiabáltak, hogy „hé, nyugalom, a metró nem zár be, nem csak ma lehet használni!” Mindennap elmentem az épület előtt, erre jártam iskolába, és imádtam a régi, kék neon órát. Az egy nagy jelkép számomra, pedig már vagy tizenöt éve lecserélték. Lehet, hogy nem illett a Keleti arculatához, de nekem az jelenti a gyerekkoromat, és hiányzik, hogy már nem láthatom. Igazi budapesti különlegesség volt a kéksége, és az, hogy a Rákóczi út túlsó végéről is látszott!

A pályaudvar peronján sétálunk, segítőink, a MÁV munkatársai kísérnek minket fotós kollegámmal ahhoz a lakattal lezárt vasajtóhoz, amely a tetőre vezet.

– Szenzációs figurákat ismertem meg itt – folytatja Eszter a szembejövő színes tömeget figyelve. – Egyrészt a kocsmából, ahová rendszeresen kijött a rendőrség éjszaka. Mindig volt valami balhé, de ennek ellenére én, kislányként sosem féltem a részegektől. Elfogadtam őket olyannak, amilyenek. Teljesen természetesek voltak számomra. Apámat nagyon szerették errefelé, mindig adott pénzt, ha kértek tőle egy felesre… Itt volt a Ferjáncz papíros üzlete, neki híres autóversenyző lett a fia. Mautner néni, a piaci kofa, aki fakanalat, lábost árult… Mind bennem vannak, hordozom őket magamban. Képzeld! Az újságos még emlékszik rám, a kislányra a Garay térről. Három-négy évente eljövök ide, pedig már abszolút szétrobbantották a környéket.





– Épp ezért nem szomorú visszatérned ide? – kérdezem, miközben nekivágunk a végeláthatatlannak tűnő csigalépcsőnek, amely célunkhoz vezet.

– Inkább vegyes érzésekkel tölt el. De biztos, hogy azt mondanám a fiatalkori önmagamnak, hogy ne felejtse el soha, hol nőtt fel, tartsa meg emlékezetében a gyerekkora helyszíneit. Ez fontos! Ugyanúgy, ahogy fontos megőrizni a fiatalkori álmokat is.

– Te miről álmodoztál, miközben erre sétáltál?

– Arról, hogy színésznő leszek. Mindenáron. Oscar-díjas.

– A Kossuth-díjas nem jó?

– De – mosolyog vissza a rozoga falépcsőről (tavaly tüntették ki a díjjal – a szerk.). – Nekem a munka a legfontosabb ma is. A „mindenáronság” kicsit csillapodott ugyan bennem, elkezdtem más dolgokra is figyelni, kinyílt számomra a világ. Például harminc évig nem szerettem nyaralni, most már iszonyúan vágyom rá. De a feltöltődés is csak azért fontos, hogy utána jobban tudjak dolgozni. Feladatból hál’ Isten, nincs kevesebb.

– Kiskorodban is mindent ezer százalékkal csináltál?

– Csak, ami érdekelt. Ha valami nem izgatott, azzal nem foglalkoztam. Szerencsére, mióta dolgozom, mindig nagyon jó műhelyekben fogadtak be. Kaposvár, Katona, Krétakör…

– Nehéz volt egyikből a másikba átlépned?

– Természetes volt, egy pillanat alatt döntöttem az összes alkalommal.







– Kezedben tartod a sorsod?

– Ehhez ragaszkodom.

– Messzi tájakra vágyott a fiatal Eszter, ha már egy pályaudvar mellett nőtt fel?

– Nem, de az is megadatott: nagyon sokat utazhattam a színházzal Franciaországtól Amerikán át Koreáig. Tegnap jöttem meg Athénból, és ma utazom tovább Pécs mellé egy kis faluba, Váraljára, egy színházi táborba. „Munkatáborba”, ahogy mi hívjuk.

– Férfiakról álmodoztál?

– Persze, de érdekes, hogy sosem randevúztam itt az óránál… Pasikban is mindig meghódítottam azt, akire vágytam.
Akárcsak a csigalépcsőket, pedig nem volt kevés. Porosan, koszosan érünk fel, de a látvány és az élmény kárpótol mindenért. És Eszter tekintete. Ragyogó zöld. Az Angyal-szobrok hófehérek. Mindjárt kilenc óra – mutatná a kék neon óra. Még jó, hogy kilencre beszéltük meg azzal a bizonyos fiatalemberrel.

Kívánságteljesítő címlaptémánk további epizódjait a június 27-én megjelenő Nők Lapjában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Örököltem, vállaltam » • Jónás Brigitta naplója » • A Repülős Gizi-legenda » • Egy napom állatgondozóként » • Botrányhős a boltban » • Mire vágyik a férfi és mire a nő? » • Receptek kismamáknak » • Palya Beával Delfinországban »