„Pánikbeteg és gyógyszerfüggõ vagyok. Ki segít?”

Pedig ezek a gyógyszerek olykor kiválthatóak vagy legalábbis kiegészíthetők lennének a jóval időigényesebb pszichoterápiával. Csakhogy utóbbira keveseknek van lehetősége. Mesélőnk, Hédi pánikbeteg és gyógyszerfüggő, s „csak” egy a segítségre várók közül. Történetéről és a pszichoterápia működéséről megkérdeztük szakértőnket is.

– Pánikbeteg vagyok – így kezdi Hédi, miközben kávéval kínál a szép, vidéki házban. Néha elakadnak a szavai, de összeszedetten beszél. Teleírt papírlappal vár, szabadkozik, kell a puska, mert hamar elfelejti, amit mondani akar. Évek óta alig mozdul ki ezekből a szobákból, leginkább csak a pszichiáterhez megy el, ha muszáj. És muszáj. Mert meg akar gyógyulni. Tíz éve már. Húszéves volt, mikor az első rosszullétek jöttek…

„Nem mertem az utcára lépni”

– …akkor még csak ritkán. Társaságban, buszon, zárt helyen egyszer csak elkapott a rosszullét, úgy éreztem, elájulok. De pár perc, és nyoma sem volt. Nem is tulajdonítottam neki jelenőséget. Aztán az esküvőm… Kínok kínjával szenvedtem végig a várva várt ceremóniát. Akkor már nem tudtam elviselni az olyan helyzeteket sem, mikor többen rám figyelnek. De nem beszéltem erről senkinek, nem szedtem semmit. Az igazi pokol a terhességem alatt kezdődött. A rosszullétek intenzívebbekké váltak, és egyre gyakrabban jöttek. Akkor már alig mertem felszállni a buszra, előre rettegtem, hogy rosszul leszek, és már tapasztalatból tudtam, hogy amitől rettegek, az meg is történik. Nem tudtam mit tenni ellene. Ha be is merészkedtem boltba, étterembe, percek múlva fejvesztve menekültem kifelé, ott hagytam csapot-papot. Aztán már az utcára sem mertem kimenni egyedül. Gondolom, nem meglepő, mi volt a folytatás. Szülés utáni depresszió. A gyerekem állandóan sírt, és én is sírtam vele. Ezért is magamat hibáztattam: tudtam, hogy szegénykém a terhességem alatti zaklatottságom viszi most tovább. A rosszullétek meg csak erősödtek. De még mindig nem beszéltem róluk senkinek. A férjemnek sem. Féltem, hogy nem fogja megérteni. Azt hiszem, az ilyesmit mindenki szégyelli. Hiszen az eszemmel én is tudtom, hogy a félelmeim nem megalapozottak, hogy valójában nem fogok meghalni, infarktust kapni, ha kilépek az utcára. De a tünetek mégis húsig hatolóan valóságosak.

Gyógyszerspirál

– Két évvel a kislányom születése után nem bírtam tovább. Segítséget akartam. Az első állomás a háziorvosom volt, aki azonnal továbbküldött ahhoz az „esztékás” pszichiáterhez, akihez azóta is járok. Felsoroltam neki a tüneteimet, ő rávágta, ez pánikbetegség, gyógyszereket kell szednem, és nyolc hónap alatt meggyógyulok. Legrosszabb esetben egy-két év… Rólam, az esetleges okokról semmit sem kérdezett, de ott, a rendelőben idő sem lett volna rá. Csupa reménnyel szedtem a felírt gyógyszereket. Nem segítettek. Az orvos felírt újakat. Mellékhatásokról, hozzászokási veszélyekről semmit nem mondott. Ahogy azt sem említette, hogy hízni fogok tőlük húsz kilót. És bár az új piruláktól a tünetek csökkentek valamelyest – de soha nem szűntek meg! –, állandóan fáradt, álmos, iszonyú tompa voltam. Valószínűleg ez is nagy szerepet játszott abban, hogy szép lassan tönkrement a házasságom. És akkor újra pokolivá váltak a rohamok. Erre a pszichiáter a vállát vonogatta, azt mondta, nincs más megoldás, emelni kell az adagot. Akkor már tíz év telt el azóta, hogy ő először azt mondta, nyolc hónap múlva a régi leszek. Legutóbb megkérdeztem, hogy is van ez. Szedem a gyógyszereket, maximális adagban, a tünetek pedig maradnak ugyanúgy. Az életem romokban. Egyedül maradtam teljesen, de ismerkedni sem tudok, hiszen képtelen vagyok emberek közé menni. Rettegve kérdeztem, lehet, hogy soha nem fogok meggyógyulni?! És ő azt felelte, lehet…

Van segítség?!

– Elhatároztam, hogy még egy próbát teszek. Összekapartam némi pénzt, és elmentem egy nagyvárosba, egy neves pszichiáternőhöz. Összeszorítottam a fogam, hogy kibírjam az utazás minden kínját. Háromszor voltam a doktornőnél, tizenöt-húsz perceket. Alkalmanként tízezer forintért… Tőle tudtam meg, hogy a nyugtató, amelyet tíz éve szedek, súlyos függőséget okoz. Azt mondta, éppen ezért nagyon óvatosan, de csökkenteni kell az adagot, a máik gyógyszeremből is, majd teljesen elhagyni. De második alkalommal ő is gyógyszert írt fel. Olyan érzés volt, mintha minden kezdődne elölről… És feladta „leckének”, hogy gondolkodjam el, hogyan tudnám én magam megoldani ezt a problémám… De hát már tíz éve nem tudom megoldani!

Nemrég voltam a szokásos kontrollon az itteni pszichiáteremnél. Kérdeztem, nem lehetne-e legalább megpróbálni csökkenteni a gyógyszeradagom, ha úgysem használ. Széttárta a kezét, hogy nem tud mit csinálni, mint a maximumot felírni, mert ha kevesebbet szedek, csak még rosszabbul leszek. Aztán azt mondta, megpróbálhatom, de akkor magamra vessek!

Biztosan tudom, hogy segítség nélkül nem tudok ebből kilábalni. De hol a segítség?! Segítség!

Diagnózis: Szégyellem magam

Elmeséltem Hédi történetét lapunk szakértőjének, Dr. Bokor László pszichoanalitikusnak is, kíváncsi voltam, ő hogyan látja a kétségbeesett nő helyzetét.

– Hédi elbeszélése is azzal szembesít bennünket, hogy a lélektani problémákkal történő együttélés mindig komoly megterhelést az érintett és a környezete számára egyaránt. Konfliktusok, megnemértettség-élmények kísérik, melyek egyszerre lehetnek kiváltói és következményei a lélektani problémáknak.

Hédi szenvedései miatt segítséget keres. Kínzó állapotaival kapcsolatban titokról és szégyenről is beszél. Kudarcélmények kísérték eddigi segítségkeresését, és tehetetlenség-élményt éltek át azok, akikhez segítségért fordult. E problémák fokozhatják a kialakult helyzet nehézségeit.

A lélektani gondok természetéből adódik, hogy azok jelentős érzelmi, hangulati problémákkal járnak, amelyeknek mindig alkotóeleme a lepleződéstől való félelem, szorongás. És ez az igazi megoldásra váró feladat: önértékelési problémák és hamis kép önmagunkról! Vagyis azt hisszük, hogy a betegségünket szégyelljük, holott lehet, hogy éppen az a betegségünk, hogy szégyelljük magunkat!

S éppen az előzőek miatt elkerülhetetlen, hogy konfliktusba kerüljünk azzal, akitől segítséget kérünk, tehát a kezelőorvosunkkal is! Hiszen a lélektani problémák kapcsolati élményeinkből erednek, még akkor is, ha nem is tudunk ezekre tételesen visszaemlékezni. Így ezek újra és újra megjelenjenek kapcsolatainkban. Nem azokban, amelyből erednek, hanem azokban, amelyek fontosak.

Terápiás kapcsolat

– Létezik szorongás és létezik depresszió. Ezért jó, hogy vannak szorongásoldók és vannak antidepresszánsok. Az is igaz, hogy van pszichoterápia, és ez is fontos. Utóbbi úgynevezett terápiás kapcsolat keretében történik. Ez nem hasonlítható más kapcsolatokhoz: nem rokoni, nem baráti, de nem is pusztán tanácsadói vagy szakértői. Arra használható, hogy teret adjon a belső konfliktusoknak, amelyek e biztonságos térben megjelenhetnek, és ezáltal a terapeutával közösen elemezhetőek és megérthetőek. A betegnek és a terapeutának egyaránt az a dolga, hogy közösen gondolkodjanak, vajon milyen belső folyamatok mozgatják a páciens érzéseit, félelmeit. E a belső dolgok nem logikusak, ezt Hédi is elmondja önmagáról. A lélektani folyamatok érzelmi logika szerint zajlanak. Ha innen közelítjük a kérdést, akkor megérthetőek.

Vitatkoznék azzal a megállapítással, hogy a „a gyógyszerek gyakran több kárt okoznak, mint hasznot”. Nagyon sokszor segítenek. Bizonyos esetekben azonban felmerül a pszichoterápia szükségessége (is), de ez nem jelenti azt, hogy akkor az egyik vagy másik gyógykezelési mód az egyetlen üdvözítő.

 

Az eheti Nők Lapjában többek között az alábbi témákról is olvashatsz: Asztrofüzet 2008: Szerencse, jöjj! – A 2008-as év uralkodó bolygója a Jupiter, a szerencse bolygója lesz. Így az újesztendőben, az asztrológusok szerint, mindannyiunkra kellemes meglepetések, vágyaink valóra válása, és nyeremények, díjak, jutalmak sora vár! S hogy a szerencse a szerelmi életünket, otthonunkat, munkahelyünket vagy éppen bankszámlánkat veszi-e célba, kiderül asztrofüzetünkből. Izing Klára asztrológusunk minden egyes csillagjegy szülöttének elkészítette a horoszkópját, amelyből azt is megtudjuk, az egyes hónapokban mely életterületre érdemes koncentrálnunk. Riport – Úgy gondolták, csak egy apró korrekció, aztán még egy és még egy Fejős Éva riportsorozata ezúttal a plasztikai műtétek megszakíthatatlan ördögi körét mutatja be Konyha – Adventi apróságok Lajos Maritól – az aprósüteményeket már most kezdjük el sütni az ünnepekre! Beszélgetés – A kőröshegyi völgyhíd születésének minden pillanatát végigkísérte Szebeni András. A fotóművész a nem mindennapi kalandról V. Kulcsár Ildikónak mesélt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Még több az e heti Nők Lapjából: • Frizuránk van » • Ajándék a Mikulásnak » • A legszegényebb a leggazdagabbnál » • Szerelmi oldásról és kötésről » • Richard Gere, a hűséges szívtipró »