Zengenek a tamburák Szentpéterfán

Hallottak már tamburaszót? Bevallom, én sem, amíg el nem látogattam a nyugati határszéli aprócska horvát faluba, Szentpéterfára. A Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola diákjai azonnal rögtönöztek nekem egy gyönyörű tamburakoncertet, amely a mediterrán emberek derűjét idézte fel valahol a tenger partján.

Amire szükség lenne: – Tamburák – Tamburakották

– A mi falunkban a rendszerváltásig szinte csak horvátok laktak – meséli Paukovitsné Horváth Edit, az iskola igazgatónője. – Bár azóta felhígult a lakosság, máig sikerült megőriznünk a kulturális hagyományainkat. Legalább az ötödik generáció játszik ezen a tradicionális horvát hangszeren. A kilencvenes években ugyan szünetelt a muzsikálás, de most újra van felnőtt zenekarunk. Szeretnénk, ha a legfiatalabbak is bekapcsolódnának, hogy legyen utánpótlás.
– Harmadik osztályban kezdjük a tamburaoktatást, egyelőre délutánonként – fűzi hozzá a tamburazenekar vezetője, Filipovits Rajmund. – Jó lenne, ha az iskolai oktatás keretén belül taníthatnám, de egyelőre erre nincs mód. Addig is riadóláncszerűen működünk. Én riasztok egy gyereket, hogy vasárnap koncert, jöjjenek gyakorolni, és hogy, hogy nem, pontban a megadott időben ott áll előttem mind a huszonnégy. Engem is meglep, hogy ennyire a szívükön viselik ezeket a fellépéseket. Mindenütt ott vagyunk. Falubeli ünnepeken, szociális otthonokban, idősek házában… Egyetlen problémánk, hogy kevés és részben elöregedett a hangszerállományunk. Egy tambura pedig nyolcvanezer forintos átlagáron szerezhető csak be. Erre szeretnénk fordítani a pályázaton nyert összeget.







Ennek ellenére mindegyik diák kezében ott látom a kicsi, mandolinhoz hasonló hangszert. Mindegyik egy-egy ékszer, a kislányok megsimogatják a fényes, barna fát, látszik, hogy kötődnek hozzá.
– Ez nem az enyém, az iskolától kaptuk, de haza is vihetjük – mondja Barbi. – Mi a bátyámmal – egy magas, barna fiúra mutat – karácsonykor is szoktunk játszani a szüleinknek. Szeretik hallgatni.
Egy fiú azt meséli, hogy ő az első áldozására kapta a hangszerét, vigyáz is rá nagyon, mindig beleteszi a tokjába. Gergely elárulja, hogy ő még a nagyapjától tanulta a zenélést. Csak úgy, hallás után játszik, mint a legtöbb gyerek, de itt a suliban már kottát is tanulnak olvasni… Miközben beszélnek, érdeklődve figyelem, használják-e a horvát nyelvet. Nemigen hallok szláv szót, pedig fehér egyenpólójukon ott áll a felirat: Tanke zice (vékony húrok). Nehéz az anyanyelvet megtartani, mondják a tanárok, amikor rákérdezek. A gyerekek inkább csak értik, mint beszélik. De remélik, a zene megmarad kapocsnak a horvát kultúrához.

Ha szeretnél nekik segíteni, szavazzatok rájuk itt!