Till Attilával arról, amit meg kell adni a nőnek

Mi a különbség a romantikus és a heroikus giccs között? Mi a közös Janis Joplinban és Hamburg bombázásában? Melyik a legszórakoztatóbb Yesterday-feldolgozás? Álmomban sem gondoltam volna, hogy olyan dilemmákra fogok Till Attilától választ kapni, amelyeknek korábban még a létezéséről sem tudtam.

– A filmszemlén mutatják be első nagyjátékfilmjét Pánik címmel. Kellett hozzá bátorság, hogy férfi létére a női lélekről merjen filmet forgatni?

– Nem volt szándékos koncepció, egyszerűen csak így alakult. A szorongásról valamiért több női karakter ugrott be, a főhőst is csak nőnek tudtam elképzelni. A szomorú, elhagyott nő figurája mindig is izgatott. Van két állapot, amely erőteljesen áthatja a nők életét, mert hajlamosak minden érzést a végletekig felnagyítani. A nő vagy nagyon szerelmes, s akkor minden percét a vágyakozás tölti ki: folyton arra gondol és arról beszél, hogy képzeld, ahogy rám nézett, és milyen jó lenne, ha felhívna… A másik alapállapot pedig a magába zuhant nőé, akit éppen elhagytak, és nem érti a világot, csak azt kérdezi újra és újra magától, vajon nő-e ő még egyáltalán. Miközben minden értelemben teljesen jó csaj, csak éppen megtaposta kicsit az élet. A filmben ez az élethelyzet van kiemelve.

– Mit lát vonzónak az elhagyott nőben?

– Olyan izgalmasak tudnak lenni a lányok, amikor egy nem is túl komoly problémán képesek annyira összetörni. Még a fiatal nők is úgy viselkednek, amikor elhagyja őket egy férfi, mintha legalábbis meghalt volna valakijük: lefogynak, s egy görög sorstragédia közepében érzik magukat. Pedig még előttük az élet!

– A film a pánikról szól, és szorongásaik a férfiaknak is vannak, csak éppen a nőkével ellentétes irányúak. Ők inkább az elkötelezettség lehetőségétől szoktak pánikba esni, nem pedig az egyedülléttől.

– Kolovratnik Krisztián olyan férfit játszik a filmben, aki egy csodálatosan működő szerelemben, két-három év eltelte után egyszer csak megijed, mert rájön: ez már az a pillanat, amikor a kapcsolatban magasabb szintre kéne lépni. Érzi a bőrén, hogy most vagy továbblép, és gyerek lesz meg házasság, vagy úgy dönt, hogy kösz, inkább nem, ne kelljen alkalmazkodni örök életre a másikhoz. Ő az utóbbit választja, és olajra lép.

– A saját életében hogyan vészelte át a kritikus pillanatot?

– Az mentett meg, hogy én nem gondolkodtam, hanem az első pillanattól átadtam magam a százszázalékos szerelemnek. Munkahelyi találkozás volt a miénk, s amikor a feleségemet először megláttam, azonnal hatott rám. Nem éreztem mást, csak hogy minél gyorsabban nagyon közel kell kerülnöm hozzá, lehetőleg ruha nélkül. Nem hagytam békén, nyaggattam, hogy még aznap este jöjjön el velem valahová, ő meg csak nevetett, és élvezte, hogy nem tágítok. A nők imádják, ha a számukra szimpatikus pasik tapadnak, az mindig jó lelkiállapotban tartja őket. Aznap nem jött velem sehová, de megadta a számát. Egy hét múlva hozzá költöztem, három hónap múlva elvettem.

– A papír is fontos volt?

– Mindkettőnknek abban a fázisban volt akkor az élete, amikor már nagyon hiányzott egy igazi kapcsolat. Úgy éreztük, nekünk járt már ez a szerelem. Megkaptuk egymástól, amire vágytunk, s mire észhez tértünk, máris volt két gyerekünk. A mai napig mindketten szerencsének tartjuk, hogy ott, az elején nem gondolkodtunk. Persze a mi kapcsolatunk sem mentes a konfliktusoktól. Mi is szoktunk veszekedni, hiszen a férfiak és a nők sok mindent másképp látnak. Maradjunk annyiban, hogy a nők elvárásait néha nehéz teljesíteni!

– Sok nő alapproblémája, hogy a párja nem beszélget vele eleget, nem mesél a problémáiról… Szerintem ilyen gond önöknél nincs.

– A kommunikáció nekünk mindig jól ment, nálunk az egész család folyamatosan szövegel. Nem tudnánk olyan helyre költözni, ahol ne mi lennénk a házban a leghangosabbak. Az utóbbi években ugyanakkor jólesik esténként kicsit magamba fordulni. Ilyenkor írom a filmeket, tervezgetem a jövőt, mert igényem van arra, hogy önmagammal legyek. Jólesik az egészséges magány, bezárkózni kicsit a bőröm alá. Ezt néha a gyerekeknek nehéz elmagyarázni, akik százszázalékos figyelmet követelnek maguknak.

– Meglepetésekben, ajándékozásban jó?

– Ajándékozásban vagyok a legrosszabb. Minden ünnepről elfeledkezem, még a saját születésnapomról is. Csak a gyerekeimnek tudok jól vásárolni, mert én is gyermeteg alkat vagyok, ezért bele tudom élni magam, hogy milyen katonát vagy páncélos lovagot kell választani. A többieknek viszont nehezen tudok mit venni, ez nem megy nekem. Ha eszembe jut, hogy meglepem őket, mindig az lesz belőle, hogy magamnak veszek valamit. Ha elviszem a feleségemet moziba, akkor is magamnak nézek ki filmet. Bár nagyon hasonló az ízlésünk, ez segít a döntésben.

– Meg tudja a szerelmet fogalmazni egy képben vagy jelenetben?

– Nem. De hogy mi az, amit szerintem mindig meg kell adni a nőnek, azt el tudom képzelni. Például, azt hiszem, szeretik a nők a következő képet: a férfi partira igyekszik a nőjével, mindketten remekül néznek ki. Kicsit késve érkeznek, s miközben körülöttük emberek állnak, a pasi kiszedi a nőt a kocsiból, majd úgy megy be vele, hogy kézen fogva húzza maga után. A nő meg csak pislog körbe az ismerősöknek, hogy: „Ne haragudjatok, de a pasim odáig van értem. Majd beszélünk!” Érzed a ritmusát? Nagyon férfiasan, mégis természetesen, kedvesen és lazán elkapni a csaj grabancát, és bevinni a társaság közepére. Az ilyesmi dolgokat, azt hiszem, szeretik a nők, évente legalább háromszor meg kell adni ezt nekik.

– Egyébként a romantikus kliséket nem önnek találták ki, ugye?

Még több az e heti Nők Lapjából: • Lolakacsa fürdőországban » • Bálint-napi meglepetés receptek » • Az ezotéria árnyoldalai » • Gondolkodjunk pozitívan! » • Mit tanultunk előző kapcsolatainkból? » • A szerelem egy csöpögős dolog, tök izé… »