Pongó a csizmában

Így sétáltam a minap a Moszkva tér felé, peckesen. Kihúztam magam, és úgy láttam egy kirakatban, hogy még a hajam is kivételesen jól áll. Sütött a nap, megcsillant az új, karácsonyra kapott csizmámon. Lépkedtem önfeledten és büszkén. Elmerültem a hirtelen fölfogott harmóniában, és magabiztosan visszamosolyogtam a világra… Aztán hirtelen beleszúrt valami a jobb lábam nagyujjába. Megálltam. Mit megálltam, megtorpantam. A kecses vonuláshoz egyáltalán nem illő módon közönséges satuféket nyomtam. Lerántottam magamról az egyik fényesre suvickolt, fekete csizmát és belenyúltam könyékig. Fél perces kotorászás után megakadt benne a kezem. A csizma csücskében ott volt ő, Pongó, a 101 kiskutyából, egy hajcsat végén. Hajcsat került a büszkén vonuló gépezetbe. Lola nevű lányom csempészte a csizmámba, valószínűleg aznap reggel. Egyáltalán nem rosszindulat vezérelte, sőt valószínűleg azt gondolta, hogy a mamának később szüksége lehet rá. Haragudni nem tudtam rá, sőt kínomban még nevettem is egyet, félig mezítláb. De az a ritka, peckes elégedettség abban a pillanatban szállt el, amikor lerántottam magamról a csizmát az utca közepén.

Huszonnyolc hónappal ezelőtt kivették a kezemből az irányítást. Ha szabadjára engedném a bennem lakó jó magyaros pátoszt, akkor azt írnám: kivették a kezemből sorsom irányítását. Ez persze a valóságban ennél sokkal banálisabb. Nagyjából annyit jelent, hogy amíg Lola születése előtt az esetek kilencven százalékában magamnak köszönhettem, ha bizarr/nevetséges/zavarba ejtő helyzetbe kerültem, addig ezért ma szinte kizárólag egy kilencvenegy centi magas huncutság felel. A csizmába csempészett hajcsat miatt csak néhány járókelő nézett rám furcsán. A szupermarketben utánam dobott tamponos dobozt viszont vagy másfél tucat ember figyelte. Ahhoz ugyanis a következő csatakiáltás társult: „Mama, itt van pampon, Lola dobom!!!” De ennél is többen kapták föl a fejüket a svéd kék-sárga bútorboltban, amikor a gyerek politikai jelszavakat kezdett skandálni.

Az úgy kezdődött, hogy Lola úgy egy hónapja átment papagájba. Amit mondunk, azt azonnal ismétli. A szobáját takarítottuk éppen, amikor csöngettek. Letettem a porrongyot, és „gyorsan, gyorsan” felkiáltással kinavigáltam magunkat az előszobába. Lola jött utánam, és valamit zsolozsmázott maga elé, nem értettem pontosan, hogy mit. Aztán eltelt néhány nap, és elmentünk gyerekágyat venni ebbe a bizonyos kék-sárgába. Lola, a nagypapa meg én. Jó móka volt, élveztük a kalandot mindhárman. Nem kellett különösképpen sietnünk, ezért megengedtük neki, hogy kipróbáljon mindent, amit csak szeretne. A gyerekbútoroknál hágott tetőfokára a hangulat, de így legalább volt egy kis időm összeszedni, amit kellett. Aztán, a nagy hancúrozás közepette egyszer csak megszólalt a hangosbemondó. „Víg Veronika szüleit várjuk a játszóházban! Víg Veronika szüleit várjuk a játszóházban!” Lola, mint akit darázs csípett meg, fölugrott az aktuálisan dögönyözött kisbútorról, kisimította a homlokából csapzott fürtjeit, ránézett a nagyapjára, és azt kiáltotta, jól artikuláltan: „Gyurcsány! Gyurcsány! Játszóházba!” Hát, én azt hiszem, ilyen az, amikor egy pillanatra megfagy a levegő. Szinte láttam a hallótávolságban lévő, és most már leplezetlenül minket bámuló emberek leheletét. Apámmal döbbenten néztünk egymásra. Már nyitotta volna a száját, hogy letoljon, amiért ilyet tanítok az unokájának, amikor Lolám megismételte a mondanivalóját: „Gyurcsány! Játszóházba!” – és szaladni kezdett, ahogy a lába bírta. Ekkor leesett a tantusz. „Nem Gyurcsány, drágám, hanem gyorsan!” – mondtam neki én magam is jól artikuláltan, hogy mindenki hallja. „Gyorsan, gyorsan, a játszóházba!” – néztem körül, egyszerre mindenki tekintetét keresve. Aztán nekiiramodtam magam is.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Egy hazai klasszikus: a sertéshús » • Exkluzív interjú Kylie-val » • Nőből férfivé – a műtőasztalon » • A primadonna Janza Kata » • Médiaszemélyiségek öltözködnek » • Kínai horoszkóp 2008 »