Nem mindig könnyű a nagy bejelentés

Vannak édes titkaink, amelyek előbb-utóbb mégis felszínre buknak. Tervezgetjük, hogyan mondjuk majd el a szeretteinknek a jó hírt… és a rosszat. Hiszen megeshet, hogy ami számunkra jó, az a környezetünket sokkolni fogja. Van, aki például évekig ábrándozik arról, hogy a trópusi melegben élne, aztán eljön a lehetőség – már csak meg kell mondania a legfontosabbaknak, hogy a „világ végére” költözik.

„Anya, Ázsiába költözünk!”

– Férjemmel mindig arról ábrándoztunk, hogy egyszer majd a trópusokon fogunk élni – meséli Molnár Dóra, a Meglepetés újságírója. – Éppen a második gyerekünket vártam, a nagyobbik alig múlt egyéves, és a régi lakásból költöztünk egy másikba, amikor a hegedűművész férjem részt vehetett egy meghallgatáson: egy frissen alakuló, malajziai székhelyű, nemzetközi zenekarba kerestek zenészeket. Hamarosan megtudtuk: felvették őt, utazhatunk Kuala Lumpurba! Hét hónapos terhes voltam, a lakásfelújítás-költözködés közepén, pici gyerekkel… de igent mondtunk. Eldöntöttük, hogy a férjem utazik, én pedig három hónappal később, két gyerekkel megyek utána. Csakhogy ezt valamiképpen meg kellett mondanom anyukámnak. Tudtam: ez lesz a legnehezebb. Amikor a szüleim annak idején Szombathelyről Budapestre költöztek, anyai nagypapám azt mondta anyunak: ha majd a te gyereked is elköltözik a világ végére, te is megtudod, mennyire fáj… Anyu, miközben csomagoltam a költözködéshez, egyszer csak megszólalt: milyen jó, hogy csak egy kerülettel odébb költöztök, és nem a világ végére! Ez volt az a pillanat, amikor meg kellett mondanom az igazat. Kértem, üljön le, és egy szuszra elsoroltam, hogy Malajziába költözünk két évre. Nagyon megviselte őt, és amikor az első két évben eljött látogatóba, nem is volt hajlandó kilépni az ottani lakásunkból. Gyűlölte Malajziát, mert elvette tőle a lányát, az unokáit. Aztán a két évből hét év lett, anyu évente meglátogatott minket, mi is hazajártunk időnként, és anyu látta: sokkal jobban élünk, mintha Magyarországon maradtunk volna.

Dóráék tavaly mégis hazaköltöztek. Mint mondja, rengeteget tanakodtak a férjével, mi legyen, de volt egy kérdés, amelyre rendre nemmel válaszoltak mindketten. Ez a kérdés így hangzott: „Itt akarsz meghalni?” Miután eldöntötték, hogy hazajönnek, elkezdték felkészíteni a gyerekeket az „otthonváltásra”.

– El kellett mondanunk nekik, hogy elhagyjuk Malajziát. A havas, fehér tél volt a legfőbb vonzerő… – mosolyog Dóra. – Mégis csalódtak. Ugyan klasszul beilleszkedtek az iskolába, de nekik már az ázsiai étel a „hazai”, a napsütés a természetes, és főleg a kicsi vált melankolikussá az ősztől, és attól, hogy elveszítette a kinti barátait. Bár úgy terveztük, hogy idén Európában nyaralunk, főleg a kisebbik fiunk miatt döntöttünk úgy, hogy ehelyett „hazalátogatunk” Kuala Lumpurba. A gyerekek annyira boldogok voltak! A kisfiam nem is akart visszajönni, kitalálta, hogy fáj a hasa, inkább ott maradna egy ideig a barátainál, mert hasfájósan nem akar repülni. Persze hazahoztuk, de azt gondolom, ő is tartogat majd számunkra egy nagy bejelentést. Nem lennék meglepve, ha évek múlva elénk állna, és azt mondaná: Ázsiába költözik. Biztosan meg fog rázni ez a bejelentés, de megértem majd őt, ha így gondolja. Felkészültem rá…

„Megéreztem és elsuttogtam: gyerekünk lesz”

Szalay Krisztát a „nagy megmondónak” gondoltam, legalábbis azóta, hogy évekkel ezelőtt képes volt hátat fordítani a vígszínházi karrierjének, és a szabadúszást választotta. Kriszta szerint az esetből sokat tanult, de nem „megmondó”, hanem „megbeszélő” szeretne lenni…

– Egészen fiatalon valóban mindent megmondtam azonnal, nem vártam, hogy szétfeszítsen, ha valami kikívánkozott belőlem – meséli Kriszta. – Aztán elkezdtem felnőni, és beálltam a sorba: nem kell mindent kimondani, nem jó az, ha az ember lépten-nyomon belemegy a konfliktushelyzetekbe. De egy idő után a testem jelzett, muszáj volt lépnem. Akkor felmondtam a munkahelyemen… Utána hónapokig kerestem az utamat, színházakat, ahol szerepelhetek, hiszen felelős voltam már a gyerekeimért is. De azt tudtam, hogy jól döntöttem, és hamarosan újra lett munkám is, talpra álltam.

Nekem szerencsére nagyon jók az ösztöneim, befelé figyelek, és ma már, ha jön egy érzés – döntök, és megmondom, amit kell. Vagy inkább megbeszélem…

Kriszta mosolyogva meséli, az ösztöneinek, megérzéseinek köszönhetően a legszebb „bejelentésekre” sosem kellett felkészülnie: mindhárom gyermeke fogantatásának pillanatában megérezte, hogy áldott állapotba került.

– Rögtön, még Tóni karjaiban fekve elsuttogtam neki: gyerekünk lesz – emlékszik vissza a színésznő. – És így is történt. Úgyhogy nem kellett különösebben készülnöm a nagy bejelentésre, mert mindig azonnal megéreztem, hogy újra gyerekünk lesz…

Baljós diagnózis a majálison

– Harminc éve vagyok orvos, és bőrgyógyász szakorvosként már sajnos, sok esetben kellett betegeknek megmondanom, hogy a diagnózis: rosszindulatú bőrdaganat – mondja dr. Pfeiffer István bőrgyógyász főorvos. – A legtöbb esetben nincsenek felkészülve a diagnózisra a betegek, tehát meg kellett tanulnom mérlegelni: kinek miként mondjam meg a rossz hírt. Túl könnyedén nem lehet ezt felvezetni, mert akkor a beteg esetleg azt szűri le belőle, hogy nem kell foglalkozni a problémával. Egyéntől és a daganat fajtájától, stádiumától függ, hogy esetleg több lépcsőben „adagolom-e” a diagnózist. Élénken emlékszem rá, amikor először, nem rendelői környezetben mondtam meg valakinek, hogy valószínűleg melanomája (a legrosszindulatúbb bőrrák) van. Azért volt nagyon megrázó számomra, mert nem a rendelőben történt, ahol az ember többé-kevésbé felkészült arra, hogy ilyen információt kell közölnie egyes betegekkel, hanem egy vidám, családias rendezvényen. Egy egyesület minden évben rendez játékos összejövetelt a nagycsaládosok számára, és ott szakértőként én is szoktam tanácsot adni a vidám, „bulizó” résztvevőknek. Az első évben egy fiatalember mutatta a bőrét, amelyen dermatoszkóppal nézve szinte biztos volt a diagnózis: melanoma. Sokkoló volt abban a kellemes, vidám környezetben megosztanom vele a gyanút, de meg kellett tennem, és azonnal szövettani vizsgálatra kellett küldenem, hiszen az élete múlhatott a késlekedésen.

„Apa, szeretni fogsz azután is, ha elköltözöl?”

– Három, számomra nagyon fontos nőnek kellett megmondanom, hogy új életet kezdek: a lányomnak, az anyámnak és a feleségemnek – meséli a negyvenkilenc éves Zoltán, aki (édesanyja miatt) nem vállalta, hogy teljes névvel és fotóval szerepeljen az újságban. – Már másfél éve hazugságban éltem, szerelemben valakivel, de „hivatalosan” a családommal. Tudtam, hogy mit akarok, csak azt nem, hogyan fogom elmondani. Elsősorban az anyám miatt aggódtam, aki arra nevelt minket, hogy jóban-rosszban ki kell tartani a másik mellett, és el sem tudta volna képzelni rólam, a „megbízható” férjről és apáról, hogy beleszerettem valakibe. Terveztem, gondolkodtam: hogyan mondjam el úgy, hogy a legkevésbé legyen fájdalmas. De ez a másfél évig tartó őrlődés és „megváltozott viselkedés” – ma már tudom, hogy így volt – jelezte a családom felé is, hogy nincs minden rendben. Gondolom, a feleségem is sejtette, mert amikor végül elmondtam, hogy elköltözöm, azt mondta: tudta, hogy ez lesz. Féltem, hogyan fogadja majd a hírt a hatéves lányom, aki végül felnőtt módjára reagált. Azt kérdezte: „Apa, ugye szeretni fogsz azután is, hogy elköltözöl?”, és amikor elérzékenyülve – nem tagadom, sírva – megnyugtattam, hogy örökké az apja maradok, és mindig számíthat rám, ugyanúgy átölelt, mint régen. Persze nem volt könnyű neki, de ma már az új családomnál is van egy saját hálószobája… A legkeményebb dió az anyám volt. Óvatosan mondtam el neki, mégis kikészült, és hetekig nem fogadta a hívásaimat sem. Nem akarta megismerni a kedvesemet, még az esküvőnkre is csak akkor jött el, amikor megtudta, hogy a lányom is ott lesz. Mára megbékélt, de rémálmaimban még ma is az a pillanat jelenik meg, amikor izzadó homlokkal bejelentem neki: elköltözöm a családomtól, mert másik nőt szeretek. Akkor hosszú percekig újra kisfiú voltam, aki rossz fát tett a tűzre… Nagyon nehéz volt anyámat megbékíteni, ámbár amikor látta, hogy komoly az elhatározásom, tudhatta, hogy nem megy semmire a haragjával. Ma már elfogadja az új családomat is…

„Fél évig gyötrődtünk, hogyan mondjuk meg neki: nem tudunk vele dolgozni”

– A nagy és jelentős dolgok kimondásától változások következnek be az életünkben, és ezek esetenként sorsfordítóak is lehetnek – magyarázza dr. Somogyi Andrea pszichiáter szakorvos. – Ilyen esetekben mindig komoly belső küzdelem előzi meg a vallomást, még akkor is, ha valaki esetleg egy vita hevében mondja ki azt, ami feszíti legbelül. Van, akinek hosszabb, másoknak rövidebb a feszültséggel terhelt mérlegelési időszak, de mindenképpen oldódik a vallomástól a feszültség. Ha valamit elhallgatunk, akkor is megnyilvánulhat mindez a viselkedésünkben, és ez hosszú ideig bizonytalanságot tarthat fenn, félreértéseket, hazugságokat hozhat magával. A titkok, félreértések kihatnak mind a testre, mind a lélekre. Egy nagy vallomás elodázása akár testi betegséget is okozhat. Bármilyen nehéz is, felszabadító egy ilyen lépés.

A pszichiáternek sem könnyű bizonyos dolgokat közölnie másokkal.

– Nekem is volt ilyen „megmondásom”: amikor egyik munkatársunkat el kellett bocsátani – meséli Andrea. – Hármunknak volt az asszisztense az illető, és sajnos, idővel kiderült: nem megfelelőképpen súlypontozta a feladatokat. Viszont, amikor nagy bajban voltunk, óriási segítséget nyújtott, ezért amikor később kiderült, hogy problémái vannak például a határidőkkel, mi hárman, szakemberek, összeültünk, miként mondjuk meg neki, hogy nem kívánunk együtt dolgozni vele. Körülbelül fél évig gyötrődtünk azon, hogyan mondjuk meg neki, hogy most más jellegű tudásra van szükségünk… Pontosan végiggondoltuk a koreográfiát: ki, mit fog mondani. Lelkiismeret-furdalást éreztünk, hiszen az illető mellettünk állt, amikor szükségünk volt rá, de az aktuális feladatra mégsem volt alkalmas. Eljött a nap: gyomorgörccsel küszködtem, ő persze már sejtette, miért szeretnénk beszélni vele, mégis nagy indulatokat váltott ki a beszélgetés. Ma már tudom, miben hibáztunk: túl hosszúra nyúlt a tervezés ideje, és ezalatt érezhette a viselkedésünkön, hogy mire készülünk. Még nem mondtuk ki, de már üzent a magatartásunk… Ha nem találjuk meg a megfelelő ütemet a vallomásra, attól mindenki szenved. Ma már biztos vagyok benne, hogy nem kellett volna fél évig gyötrődnünk ezen, mindenkinek könnyebb lett volna, ha hamarabb felvállaltuk volna a vallomást, a konfliktust.

„Édesanyám, kirúgtak az egyetemről!”

– 2005-ben, sikeres érettségi után a győri Széchenyi István Egyetemen folytattam tanulmányaimat, mérnök-informatikus szakon – meséli Csaba. – Az első két félévben rendben ment minden, utána következtek a problémák. Egyre rosszabb vizsgákat írtam, voltak olyanok is, amelyeken csak a nevem és a Neptun-kódom szerepelt… A negyedik félév végére hatvan kreditet kellett volna összeszednem, de nem sikerült. Megszüntették a tanulói jogviszonyomat.

Hogyan mondtam el? Nem volt túl nehéz dolgom – bár természetesen féltem egy kicsit -, édesanyámmal nagyon jó a kapcsolatom, bármit meg tudunk beszélni. Minden vizsgaidőpontomról, illetve jegyemről tudott, ő volt az első, akit értesítettem az eredményekről. Így végül kevésbé sokkolta a kirúgásom híre. Természetesen mérges volt – de hát ki ne lenne az?! -, ennek ellenére megértette a helyzetemet, és továbbra is mindenben segített. Talán azért is volt egyszerűbb a dolgom a hasonló helyzetbe került szaktársaimhoz képest, mert én az elejétől fogva nyílt lapokkal játszottam. Nem kellett meséket kitalálnom, mentegetőznöm, hazudnom. Úgy gondolom, hiába ez a nehezebb út, sokkal tisztességesebb, nem hitegettem senkit.

Tavaly szeptember óta újra diák vagyok. A Dunaújvárosi Főiskolára járok, ismét mérnök-informatikus szakra. Jó átlagom van, biztos helyem. Mostanában nem mondom azt a telefonba, hogy „ez is bukta lesz” – teszi hozzá mosolyogva.