Kedves Soma!
| Problémád van, és nem találsz rá megoldást? Tanácsot sem tudsz kérni senkitől? Soma rovatában minden gondodra választ találsz! Katt ide! » |
Elég nagy gonddal fordulok hozzád, amelyre nem találok megfelelő megoldást.
Már több mint öt hónapja vagyok együtt a barátommal. Nagyon jól kijövünk, szinte semmi olyat nem tud mondani egyikünk sem, ami elronthatná ezt a dolgot köztünk. Viszont felmerültek félreértések. A páromat idegesíti az, hogy ha kérdez valamit, gyakran azt mondom rá: „nekem mindegy”, „nem tudom”… Úgy értelmezte, hogy engem nem érdekel az adott téma, szitu, és ő sem. Ez nem így van, mert éppen azért nem merem elmondani a véleményem, nehogy megbántsam, nehogy olyat kelljen tennie, amit nem is akar. Ezért inkább azt teszem, amit ő akar. Ez egyrészről szerintem érthető (kicsit): fontos nekem, hogy mit szeretne, nem akarom elnyomni az akaratommal. Viszont ő is mondta – és én is tudom –, hogy ez egy elég nagy probléma.
Arra gondoltam, hogy valami régi dolog lehet ennek a hátterében. Ez pedig az lehet, hogy hatéves koromban a nagyszüleim hozzánk költöztek. Anyukámék állandóan dolgoztak, és főleg a mama volt az, aki a napi dolgokban döntött. A húgommal nem mehettünk sehova, nem tehettük, amit szeretnénk, akkor, amikor mi szerettük volna. Láttam, hogy a nagymamám milyen akaratos, önző, és annyira próbáltam nem ilyen lenni, hogy pont az ellenkezője lettem. A szüleim is elég szigorúan neveltek, amivel tulajdonképpen nincs is baj, mert egy gyereknek látnia kell a helyes utat. Viszont elérték, hogy huszonegy éves létemre félek nekik ellentmondani. Szerintem nem normális, hogy bármit mondanak, beleegyezem. Az előző kapcsolatomban is elnyomottnak éreztem magam.
Nem tudom, hogy változtassak ezen. Igyekszem dönteni, elmondani, mit szeretnék, de néha nem sikerül. A szexuális életünkben is jelentkeznek ezek a problémák, de ezt leszámítva nagyon-nagyon jó, neki is, nekem is. Ott is többször kellene döntenem: mit csináljuk, hogy csináljuk, mikor csináljuk. A régi párkapcsolatomban mindig akkor került erre sor, mikor az akkori párom akarta, ha én szerettem volna, akkor nem nagyon történt semmi, mert álmos, nyűgös, ideges volt, és inkább számítógépezett. Ebbe két év alatt nagyon beleszoktam, és már szinte sosem kezdeményezek. Hogy lehet ezt újra megtanulni, vagy újra átvenni néha az irányítást? Valószínűleg ezek miatt a gátlások miatt nem volt még hüvelyi orgazmusom sem.
Nagyon szeretnék újra normálisan döntést hozni, néha kicsit önzőnek lenni, ha kell, hogy a párom ne gondolhassa, hogy egyáltalán nem érdekel. Mert annyira szeretem, és annyira fontos.
Előre is köszönöm a válaszod!
Üdv: Zs.
| Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu |
Kedves Zs.!
Amiről írsz, ahhoz mélyre kell nyúlni, és bizony energiát kell fektetni a változásba.
Az a helyzet – akár haragudhatsz is rám, de nem fogok kertelni –, hogy te bizonyos szinten nem huszonegy éves vagy, hanem jó néhány évvel fiatalabb kislány. Talán még a kamaszkort sem élted meg. Ugyanis egy „rendes”, egészséges kamasz időnként lázad a szüleivel szemben. Ezt nagyon fontos megtapasztalni, mert ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyermek elkezdjen leválni a szüleiről.
Azt írod: huszonegy éves korodra a szüleid elérték, hogy félsz nekik nemet mondani, bármit mondanak, te beleegyezel. Ez valóban nem normális dolog. Ők ők, te pedig te vagy, itt az ideje elkezdeni élni a SAJÁT életedet! A szülők tisztelete nagyon fontos, viszont az is, hogy egy felnőtt embernek meg kell tanulnia dönteni, és felvállalni a felelősséget a dolgaiért. Enélkül nem is lehet FELNŐTT, csupán nagykorú. Gyógyító munkám során jó néhány nagykorú gyermekkel találkoztam, akiket sikerült a rátelepedő szülőnek annyira elnyomorítania, hogy önálló döntésre, életvezetésre képtelenek voltak. Természetesen mind szorongó, önbizalom-hiányos emberek voltak, akiket a „túl jó” szülő elönállótlanított. (Ez egy pszichológiai szakkifejezés, merthogy az „elég jó” szülő a jó szülő, a „nagyon jó” szülő már nem az. Erről részletesebben olvashatsz Bruno Bettelheim Az elég jó szülő című könyvében.) Közelebbről megvizsgálva természetesen maguk a szülők is szorongó gyermekemberek voltak, mindegyiknél kényszerességre utaló jeleket láttam. (Rend- és tisztaságmánia, szigorú, frigid elvek és neveltetés.)
Amíg nem válsz le a szüleidről, és nem erősíted meg az önbizalmad, „elnyomottnak” fogod érezni magad. Nem felnőtt nő leszel, hanem korosodó gyermek – mint oly sokan. Persze így is le lehet élni egy életet, csak éppen lemaradsz arról, hogy a JELENBEN legyél. A szülőknek megfelelni vágyó sérült kislány fogva tart a múltadban. A boldogtalanságok forrása mind a múltban megrekedt sérülésekből származik. Az emberek tetemes többsége ebben él, ezért is szoktam mondani: végre itt van a spirituális felébredés időszaka! Nem ígérem – és nem is ígérhetem – azt, hogy ez a „felébredés” feltétlenül kellemes érzés lesz. Nagyon sok seb, fájdalom felszakad.
Ahhoz, hogy a jövőben önbizalommal, belső erővel teli, határozott, bátor, önálló, vagány felnőtt nő legyél, tenned kell magadért! El kell indulnod az önismeret és az öngyógyítás tudatos útján, még akkor is, ha ezzel rossz érzéseket hozol fel a szüleidben. Az már az ő problémájuk lesz, nem a tiéd! Tanuld meg szétválasztani a kettőt! Tiszteld őket életed végéig, hisz tőlük kaptad az életedet, de ez nem azt jelenti, hogy ők tévedhetetlenek, és neked birkaként kell követned a nyáj vezetőjét. Mindannyian törékeny emberek vagyunk, tele hibákkal, sérülésekkel. Erre szoktam azt mondani, hogy „tökéletes” hibáink vannak, hiszen mindig éppen azt tesszük, amire képesek vagyunk. Fejlődésed útján meg fogod látni a saját hibáidat – és a szüleid „tökéletes” hibáit is. De nem kell – és nem is szabad – mindenben követned őket, mert minden élet egyedi.
Igazából nem is tudok a fejeddel gondolkodni. Hiába mondanám el, hogy a helyedben mit csinálnék, az csacsiság lenne. Én csak drukkolni tudok neked. Például merj őszinte lenni a barátoddal, és mondd el neki mindazt, amit most nekem leírtál! (Akár meg is mutathatod neki ezt a levelet.) Tudom, szorongsz, hogy valamit elrontasz – el tudom képzelni, hogy gyermekkorodban a jutalmazás (akár szeretet formájában is) gyakorta volt feltételhez kötve. Tehát ha hiszel abban, hogy a kedvesed szeret, akkor próbálj meg abban is bízni, hogy ha őszintén elmondod neki a szorongásaid okát, azt, ami lejátszódik benned, akkor meg fog érteni. Ha nem beszélsz erről, és elfojtod magadban, csak tovább hizlalod a saját bizonytalanságodat!
Drukkolok, hogy legyen erőd és motivációd megkeresni azokat a módszereket és embereket, akik segítened neked önmagad megerősítésében és felszabadításában, hogy merj felnőni! (Pszichológus, pszichodráma-vezető, Hellinger-terapeuta vagy kineziológus.) Fontosnak tartom a külső segítő igénybevételét! És drukkolok abban is, hogy képes legyél kinyitni, kibontani magad, hogy megéld a nőiségedet, egyediségedet!
Sok-sok erőt, bátorságot, katarzist hozó meglátásokat, megvilágosodásokat a változás útján!
Soma Mamagésa