2009. Július 23.

Csínján a latin szeretőkkel!

Most indulsz nyaralni, vagy épp a tengerparton sütteted a hasad? Ez a cikk mindkét esetben neked szól! Talán segít helyén kezelni a klímaváltozás okozta főfájásaidat. És most elsősorban nem a forró éjszakákra (vagyis dehogynem, épp azokra!), hanem a mediterráneumban vadászó tüzes, latin szeretőkre gondolok.

Koronczay Lilla

Latin szeretők – esküszöm, ha nem lennének, ki kellene találni őket! Ki is találták, még valamikor az ötvenes évek elején, a filmipar mágusai. A nők legtitkosabb vágyait egyetlen mozihősbe sűrítették, és készen állt a kasszasiker. Az első talán az ízig-vérig olasz Marcello Mastroianni lehetett. A disztingvált, időnként értelmiségi beütéseket produkáló, ám tüzes és szenvedélyes „latin lover” prototípusa. A nők úgy harminc éven át rá se bírtak nézni miatta az oldalukon élő tisztes családapákra. Azóta a mindenkori igényeknek megfelelően „finomodott” az összkép. Előbb felbukkant Al Pacino a Keresztapában, akinek erotikusan rekedt, férfias hangjától még ma is felkúszik a vágy az ember gerincén. Majd átadta helyét a kevésbé nyers modorú, kisfiús mosolyú, feketeszemű andalúziainak, Antonio Banderasnak, aki egyik percben még Salma Hayekkel gyűrte hevesen a lepedőt, a másikban pedig már gitártokból tüzelt a támadókra a Desperado című filmben. Ja kérem, egy latin szerető! Újabban azonban egy sokkal érzékenyebb, rafináltabb típus hódít a filmvásznon, élükön a spanyolok büszkeségével, Javier Bardemmel. Woody Allen legutóbbi mozijában, a Vicky Christina Barcelonában egyszerre két telivér nősténnyel is elbánik az ágyban (valljuk be, ez nem kis teljesítmény!), ugyanakkor meglehetősen jó színész lévén élénken tiltakozna, ha megtudná, hogy ebben a kontextusban említem a nevét. Akkor hát milyen is az a latin szerető?

Csókolj, de ne nagyon!

Nos, tapasztalataim szerint ez mind együtt, és egyik se. Az olasz, spanyol, francia és latin-amerikai férfiakról valóban elmondható, hogy fáradhatatlan nőcsábászok, sőt, azt is, hogy udvarlásban verhetetlenek, de hogy mind kivétel nélkül szenvedélyes szerető lenne! Egy nemrégiben készült reprezentatív felmérésből egyértelműen kiderül, hogy csókolózásban ugyan még ma is vezetnek (a spanyol férfiak tízszer, az olaszok pedig napi hétszer nyújtják csókra a szájukat, míg az angolok legfeljebb négy puszit képesek nyomni a kedvesük arcára), ám a libidójuk meglehetős hanyatlást mutat. A franciák ma már csak évente 126-szor szeretkeznek, ami nem sokkal több annál, mint amit a hűvös angolok (96) produkálnak. Egy másik könyörtelen statisztikából pedig az derül ki, hogy bár a francia férfiak többször bújnak ágyba kedvesükkel, ám többször is hagyják kielégítetlenül a partnerüket, mint az európai férfiak nagy átlaga. Két magyarázat kínálkozik: a gall kakas a Casanova által begyűjtött babérokon pihen, vagy éppenséggel olyan gyorsan váltogatja partnereit, hogy nem ér rá hosszasan időzni egyiknél sem. Mellesleg az ostrom hevessége és a teljesítmény a közép-európai férfiak esetében sem mindig áll arányban egymással, sőt. Az egocentrikus macsók ezen a szélességi fokon sem is arról híresek, hogy az ágyban túlságosan figyelnének a nők igényeire. De ne legyünk rosszindulatúak, a déli típusú, hevesebb vérmérsékletű férfiaknak igenis vannak előnyeik!

Van, aki forrón szereti…

Az például elő nem fordulhat, hogy ne vegyék észre azonnal az új frizuránkat, vagy ne lessenek bele a csábosra méretezett dekoltázsunkba! Márpedig valljuk be, ennél jobban kevés dolog simogatja a női hiúságunkat, különösen nekünk, akik hűvösebb, tartózkodóbb, ha úgy tetszik, figyelmetlenebb bánásmódhoz szoktunk. Egy barátnőm szerint, akinek legemlékezetesebb nyaralása Kubához kötődik, az ottani fiúk egyszerűen elragadóak. Fürtökben lógnak a fehér bőrű nőkön, nem győzik tenni a szépet, ha kell, vörös rózsával szórják teli a lábunk nyomát, és egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy egy csillagfényes tengerparti éjszakán, hirtelen felindulásból megkérték a kezünket. A furcsa a dologban az, hogy a latin férfiak ezt komolyan is gondolják. Az érzelmek arrafelé mindig kéznél vannak, nem előzik meg őket hideg anyagi számítások vagy egyéb kimondatlan érdekek. És ez szép… Barátnőm egyébként öt éve él szenvedélyes szerelemben az említett latin amorózók egyikével, miután szülei legnagyobb megdöbbenésére hazaállított vele. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkinek követnie kell a példáját! Azért az meglehetősen ritka, hogy a forró klímán ránk törő vágyat pontosan annak a férfinak a nyakába zúdítsuk, aki amúgy is megfelelne szellemi és lelki igényeinknek. A latin szerető többnyire flörtre, esetleg egyéjszakás kalandra való, és normális esetben ő sem akar ennél többet. Egy dologra viszont tagadhatatlanul alkalmas: megerősíti az önbizalmunkat! Bede Zsuzsa szexuálpszichológus egyes esetekben receptre írná fel az ilyen kalandokat.

– Azoknak a nőknek – állítja -, akik az előző kapcsolatukban megsérültek, és régóta gyűjtögetik magukban a vágyat, kifejezetten jót tesz, ha egy ilyen déli nyaralás során kiengedik a gőzt. Megerősödnek nőiességükben, értékesebbnek, szebbnek, kívánatosabbnak érzik magukat utána, és idehaza nagyobb eséllyel indulhatnak neki a partnerkeresésnek. Azoknak is használhat egy ilyen kaland, akik folyamatos önértékelési zavarokkal küszködnek, kövérnek, soványnak, csúnyának, nemkívánatosnak tartják magukat, és ez akadályozza meg őket abban, hogy megfelelő párra találjanak. Valamint – bár ez szentségtörésnek hangzik -, azoknak a házasságban élő asszonyoknak is melegen ajánlom a kellemes flörtöket, akiknek a párkapcsolata túlságosan ellaposodott, rutinszerűvé vált. A latin szeretők tipikusan arra valók, hogy figyelmességükkel, bókjaikkal és a belőlük áradó szenvedéllyel feltöltsék női akkumulátorainkat. Csak tudni kell a kalandokat a helyükön kezelni! Fiatal, magukat még nem eléggé ismerő lányokkal gyakran megesik, hogy belesétálnak a csapdába, és olthatatlan szerelemre lobbannak a könnyűvérű macsók iránt. Ez többnyire nagy hibának bizonyul, és utóbb sok szenvedéssel jár, amit jobb elkerülni.

Mi vagyunk az oka?

De nézzünk a felszín alá! Mi az oka annak, hogy Európának ezen a hűvösebb, decensebb felén kevésbé magabiztosak a férfiak – merthogy így van, az pontosan lemérhető a pszichológusok férfiklienseinek rohamosan szaporodó számán, akik bevallottan mind libidóproblémákkal küzdenek -, és mi kénytelenek vagyunk latin szeretőkre áhítozni? A lélekbúvárnak két lehetséges magyarázata van erre. Az egyik, hogy mi, közép-és észak-európai nők, az utóbbi évtizedekben annyira felszabadultunk évszázados gátlásaink alól – és ennek folyományaként tisztába jöttünk szexuális igényeinkkel is -, hogy ez eleve blokkolja az amúgy is gyengülő férfinemet az ágyban. A másik kézenfekvő magyarázat, hogy a probléma eddig is létezett, csak nem derült rá fény, mert ugyan ki fordult ötven évvel ezelőtt szakemberhez? Érdemes összehasonlítani a déli országokban ma is virágzó patriarchális viszonyokat a mi kultúránkkal. Este hazamegy a latin férj, aki végigudvarolta, csibészkedte, még nyolcvanévesen is – emlékezzünk csak a Buena Vista Social Club című film örökifjú sármőrjére – a napot; bűnbánóan, virágcsokorral indít, majd miután elnyerte asszonya bocsánatát, megeszi a nagy gonddal elkészített vacsorát, és kéz a kézben elindulnak táncolni. Ezzel szemben mi történik nálunk? Hazajön a férj, nagyon későn, fáradtan, benyúl az üres hűtőbe – a feleség is későn ért haza, nem volt ideje főzni -, bekapcsolják a tévét, és szó nélkül elalszanak. Na ja, a forró klíma! Ha csak ennyi lenne az oka… Gyanítom azonban, hogy mi nők nagyon is ludasak vagyunk a dologban. Nem teszünk elég energiát a párkapcsolat frissen tartásába, nem őrizzük elég odaadóan a házi tűzhelyet. Egy déli nőnél nem fordulhat elő, hogy ne kilakkozott körmökkel, csinosan várja haza az urát esténként, a főtt ételről nem is beszélve! Persze a férfiakat sem kell felmenteni. Ők is erőlködhetnének egy kicsit jobban, de legalábbis több romantikus filmet nézhetnének meg velünk. Vagy, ha másképp nem megy, beiratkozhatnának egy hetvenórás, szuperintenzív latinszerető-tanfolyamra! Az imént találtam számukra az interneten.