Magas tornyot építhetnék azokból az olvasói levelekből, e-mailekből, amelyek arról szólnak, hogy a férjek-élettársak lusták és felelőtlenek. E torony ikertestvére azokból a levelekből épülhetne fel, amelyekben fiatal feleségek-élettársak szidják az anyósukat, mert rosszul nevelte a férjüket-társukat, ezért nincs fogalma arról, hogy mi a dolga egy férfinak a családban. Eszerint mi, nők tolunk ki egymással? Mi rontjuk el a fiúkat-férfiakat, keserítve ezzel az utánunk következő sok-sok generáció életét?
A szeretet nem egyirányú
| Az öt hónapos Petúr, aki sok szeretetet kap, de majd ad is |
– A korábbi kedveseim és a potenciális anyósaim (nem voltak sokan) megtanítottak arra, hogy mit kell elkerülnöm a kisfiam nevelésekor – mondja Nádor Adrienn (filmgyártással, televíziózással foglalkozó sikeres üzletasszony), aki közel a negyvenhez vállalkozott a szülésre, és ragyogó anyukája az öt hónapos Petúrnak. – Elsősorban a „túlimádást”, a túlkényeztetést! Ha egy fiú mindent készen kap az anyjától, ha otthon kiszolgálják, és ő a császár, akkor ezt fogja keresni a későbbi kapcsolataiban is. Azaz elvárja, hogy a lány (élettárs, feleség) ugyanúgy szolgálja, mint az édesanyja. De erre egy mai nő képtelen! Nekem volt olyan egyébként okos, művelt kedvesem, aki egy villanykörtét sem volt képes becsavarni, a mosógépet sem tudta bekapcsolni, ad abszurdum, még a kádat sem mosta ki maga után… Amikor már nagyon elegem volt, megkérdeztem az anyósomat, hogy miért nem tanította meg minderre. Ő széttárta a karját, és azt felelte: próbálkoztam, de feladtam… Őrület, hogy sok férfi csak úgy tud létezni, ha van mellette egy cseléd! Ismerek olyan fiatalembert, aki mindig slampos és rosszul öltözött, aminek megint csak az édesanyja van a hátterében. Amikor otthon élt, minden ruháját az anyja vette meg, ő készítette ki, mit vegyen fel, tehát nem alakult ki a fiú saját stílusa, és felnőttként sem tudja, mi áll jól neki. Jó néhány barátnőmtől hallottam már, hogy „a férjem a harmadik gyerekem, akiről gondoskodnom kell”. Nos, én úgy szeretném felnevelni a fiamat – nagy a felelősségem, hiszen nem házasodtunk össze az édesapjával -, hogy ő szépen-fokozatosan tanulja meg mellettem: a szeretet nem egyirányú. A szeretet arról szól, hogy adok-kapok. Ha mondjuk, ő készít majd el egy hagymás rántottát vacsorára, akkor csináljon annyit, hogy nekem is jusson. Ha én figyelek rá, és meghallgatom, akkor ő is figyeljen rám… Mindez persze még nagyon messze van, egyelőre „csak” nagyon szeretem, és boldogan gondoskodom róla, de tudom, hogy ezen a ponton nem lehet megrekedni. Én nem szeretném, ha tizenöt-huszonöt év múlva megkérdezné tőlem egy lány: „Mondd, miért kényeztetted agyon, miért rontottad el a fiadat?
| Marika, harminckilenc éves varrónő egy alföldi faluból:
– Pár hónapos házasok voltunk, amikor a férjem rátarti anyja eldöntötte: rossz háziasszony vagyok. (Tévedett.) Tehát két, egymást követő vasárnapon meglátogatott minket, ételhordóval a kezében. Kitálalt a férjemnek. Levest, húst, süteményt. Engem nem kínált, hozzám sem szólt. És a férjem csak a második látogatásakor nyögte ki (bár az ételsort végigette): „anya, van mit ennem, ne hozzon nekem ételt!” |
Ha mindent megkap
| Sági Erzsébet, aki az életre nevel |
– Született optimista vagyok, boldog házasságban élek, de azért látom, hogy sok gyerek nő fel apa nélkül, mert a fiúk-férfiak jelentős hányada menekül a felelősség elől – mondja Sági Erzsébet könyvtáros-népművelő, két felnőtt fiú mamája. – A számtalan ok közül én a szülők (anyák) erőn felüli adakozását, a „szegény kicsi fiamnak hadd legyen könnyebb élete” – gondolkodásmódját tartom leginkább ártalmasnak. Akkor is megveszik a gyereknek a márkás cipőt, amikor azt sem tudják, hogyan másszanak ki az adósságaikból, és a tehetősek már az érettségire megvásárolják a fiuknak a drága autót. Ez akkor is hiba, ha a szeretet vezérli őket (és nem a törődés hiányát próbálják pénzzel ellensúlyozni). Félre ne érts! Mindent megtettem-megteszek a fiaimért, amikor egyedül neveltem a nagyobbat, még varrtam is éjszakánként a könyvtárosi munkám mellett. Közben nem raktam a fiamra az összes gondomat, de fontosnak tartottam, hogy ő is tudja, nem engedhetünk meg magunknak mindent. Ha egy fiút minden gondtól megkímélnek gyerekkorában, akkor felnőttként a legkisebb konfliktustól is összeroppan. Mindkét fiamat sikeresnek mondhatom – egyetemet, főiskolát végeztek -, ám nem tartom tragédiának, hogy nincs kocsijuk, miközben nekem van, a férjem pedig céges autóval jár. Tudod, mikor fontos, hogy a szülő segítsen? Amikor a fiú társra talál, fészket rak. Addig az a dolgunk, hogy nagyon szeressük őket, közben úgy gondoskodjunk róluk, hogy ők megismerhessék az élet nehézségeit is. Szomorú, ha egy negyven felé járó férfi olyan követelődző és gyönge, mint egy óvodás. Ha ilyen, arról az édesanyja is tehet…
| Márta, negyvennégy éves óvónő:
– Minket még a nászutunkon is meglátogatott az anyósom! Hozott egy tál süteményt (a férjem kedvencét), majd a késő délutáni vonatindulásig együtt voltunk. Hármasban. És a férjem nem merte mondani: „anya, az Isten áldjon meg, ez a nászutunk!” No, akkor kellett volna elmenekülnöm, a legelején… |
Ha nincs minta
| Sárosdy Eszter, aki a hiteles szülői mintában hisz |
– Azt szokták mondani, hogy aki igazán jól akar férjhez menni, az keressen magának társat Nagy-Britanniában vagy Ausztráliában, mert a britek egyenrangú partnernek tekintik a nőket, az ausztrálok pedig tisztelnek bennünket – mondja Sárosdy Eszter, az ATV harminchárom éves műsorvezetője, aki a fiús anyák csapatába tartozik. – Persze ez az általánosítás sem igaz mindenkire – folytatja -, de az figyelemreméltó, hogy az egyenrangú partnerséget és a megbecsülést emelik ki. Hiszen, ha egyenrangú felekként élnének nálunk a párok, akkor nem lenne kínos egy magyar férfinak, ha ő megy gyesre, és nem panaszkodna annyi nő a megbecsülés hiányára. Mégsem értek egyet azzal, hogy a férfiak „elromlottak”, én inkább azt mondom, hogy a világunk romlott el, és benne a nők is. Nemrégiben tért haza Ausztráliából egy barátom azzal a szándékkal, hogy itthon megnősül. Ő mesélte elképedve, hogy számtalan olyan esemest kap, amelyben lányok ajánlkoznak szeretőnek-szexpartnernek. Ha egy férfit sok ilyen hatás ér, hogyan becsülje, miért tisztelje a nőket?
– Régebben jobb volt a helyzet?
– Azt hiszem, igen, hiszen az utóbbi húsz évben egyszerűen nincs morális minta, nincsenek szabályok. Sem az ismerkedésre, párkeresésre, sem az együttélés felelősségére. A nagyszüleim generációját a vallás (mindegy, melyik) késztette kulturáltabb együttélésre, a szüleim nemzedékét pedig a „kommunista erkölcs”. Ez nevetségesen hangzik, úgyhogy mondok példát. A szüleimet 1976-ban igazoltatta egy rendőr a debreceni Nagyerdőben, mert csókolóztak egy padon. Csak azért úszták meg büntetést, mert elő tudták húzni a személyi igazolványukat, és abból a rendőr látta, hogy már házasok… Eszembe jut Görög Ibolya kiváló humorú könyve a viselkedéskultúráról. Tananyag lehetne az iskolákban! Mert vissza kellene csempészni az oktatásba a viselkedés, az illem tanítását. Jelenleg csak az van tisztában mindennel, akinek jó az otthoni mintája. De milyen arányban mutatnak jó mintát a mai szülők?
– Mit teszel azért, hogy a kisfiad más legyen felnőttkorára?
– A férjemmel, Alföldi Zoltánnal megpróbálunk olyan légkört teremteni, amelyből játszva tanulja meg a családi szerepeket, ez nem nehéz számunkra, mert hasonló értékrendű családokból érkeztünk a házasságba. A három és fél éves Bálint azt is látja, hogy amikor én dolgozom, akkor az édesapja vigyáz rá, amikor ő elfoglalt, akkor én. Ráadásul bevonom őt a konyhai munkálatokba. Büszke vagyok a főzéstudományomra, és az külön öröm, hogy a kisfiam lelkesen segít. Tulajdonképpen játszik, de közben megtanulja, mennyi munka van abban, hogy a család jóízűen megebédeljen.
| Julcsi, huszonkilenc éves asszisztens:
– Boldog vagyok, hogy fiam van és nem lányom. A lányok nyávogósak, irigyek, a kisfiam vagány, őszinte, és nagyon ragaszkodik hozzám (a hároméves vasgyúró az édesanyjához fut, és lelkesen öleli.) Én: Gyönyörű a fiad, jóképű fiatalember lesz, majd jönnek a lányok… Julcsi: (nevetve): Kössék föl a gatyájukat azok a lányok, mert az én kis mukikám, akkor is az édesanyjába lesz szerelmes! Én: (Lenyelem a választ…) |
Második nagymama
Azért kerestem fel Papp Andreát, az ELTE docensét (két fiú édesanyja, ötunokás nagymama) mert a Félpercesek című remek könyvéből egyszerre áradt rám keserűség, mosoly, irónia, különösen akkor, amikor az anya-fiú kapcsolat került terítékre.
| Papp Andrea, aki imádja az unokáit, de a generációja hibáin is töpreng… |
– Mostanában gyakran gondolok arra, hogy a generációm (az ötvenes években születettek) valamit elrontott – mondja elgondolkodva. – Talán túlságosan törekedtünk arra, hogy a fiaink kiművelt emberfők legyenek, közben keveset foglalkoztunk az érzelmi nevelésükkel? Kínosan ügyeltünk, hogy ne láncoljuk őket magunkhoz, és az anyai szeretet olyan természetes legyen, mint a levegő? Nem tudom. Az egyik barátnőm az ötvenedik születésnapjára egy szál virágot sem kapott a fiától, és amikor ezt szóvá tette, a fiú nyugodtan felelt: „mama, menj ki a kertbe, és szedjél magadnak!” Ez a fiú egyébként szereti az édesanyját…
– Két fiad van.
– Két tehetséges fiú édesanyja vagyok – természetesen mindent megadtunk nekik, ami erőnkből telt -, de a tépelődéseim ma már nemcsak róluk, hanem az unokáimról is „szólnak”. Szegeden élünk a férjemmel, a fiúk, a menyek, az öt unoka Pesten. És a fiaink nemigen kényeztetnek minket az unokák jelenlétével…
– Egy színésznő-barátném kategorikusan kijelentette: fiús anya vagyok, azaz „második nagymama”. De a fiúk miért törődnek bele abba, hogy az édesanyjuk „második”?
– Valószínűleg csak lusták, és kerülik a konfliktust. Én is azt tapasztalom a baráti körömben, hogy a lányos anyáknak egy szabad percük sincs, mert a lányaik lelkesen passzolják hozzájuk az unokákat, közben a fiús nagyik többsége arra vágyik, hogy többet lehessen az unokáival. Én is. Csakhogy ezt olyan kínos mondani… Ki szeret rácsimpaszkodni a fiára, a menyére, az unokájára? Eszembe jut az Anyósok könyve. A huszadik század elején jelent meg, de ma sem haszontalan olvasmány. Ebben a kötetben olvastam, hogy az okos ember három dologra nem számít: „jó anyósra, főnyereményre és hálára”. Most még gyűjtögetem az élményeket, de ha tíz év múlva találkozunk, kifejtem a véleményemet a harmadik komponensről…
Hol vannak az apák?
– A praxisomban is tapasztalom, hogy sok a gond a férfiak házasodási-gyerekvállalási kedvével, felelősségtudatával, erkölcsi értékrendjével, de az már nem tetszik nekem, hogy ez a Sigmund Freudon nevelkedett világ csak az anyákat hibáztatja – jelenti ki dr. Belső Nóra pszichiáter. – Hol a fiús apák felelőssége? Miért nem beszélünk az apai minta fontosságáról? Tudom, hogy számtalan családban az anya a domináns (vagy azért, mert kivívja, vagy azért, mert egyedül neveli a gyerekét, vagy a férje nem áll a helyzet magaslatán…), de a felelősség ilyenkor is megoszlik a szülők között. Természetesen vannak speciális „csapdák”, amelyek főleg a fiús anyákra leselkednek. Például tudnia kell minden édesanyának, hogy a fia iránta táplált kisgyermekkori rajongása egy idő után elmúlik. Sokan beleragadnak ebbe a helyzetbe, és e fenntartás nélküli „szerelmet” várják el a fiuktól később is. Ez mindkettőjüknek árt. A fiú kamaszként vagy vadul szembe fordul az anyjával a leválás érdekében, vagy nem tud kitörni, és egész életében az anya marad a kizárólagosan meghatározó nő az életében. Az is veszélyes helyzet, amikor az anya mondogatni kezdi a fiának: „apádra nem számíthatok”, „legyél te a férfi, és segíts nekem!”… Ilyenkor kimozdítja őt a gyerekszerepből, és építeni kezd egy olyan szoros anya-fiú kapcsolatot, amelybe nehezen fér be más. Nem férnek bele a fiú későbbi barátnői, de az sem, hogy a mama új társra találjon. Az ilyen anyafüggő fiatalemberek felnőttként is az anyjukkal beszélnek meg mindent, nemigen udvarolnak, és az első konfliktus során kiszállnak a párkapcsolataikból. A mamának általában kulcsa van a felnőtt fia lakásához, bármikor bemegy, megfőz, kitakarít, és a „jóságával” szinte lehetetlenné teszi, hogy a fiatalember tartós kapcsolatot alakítson ki.
– Hogy lehet e hibákat elkerülni?
– Egyrészt úgy, hogy gyerekként kezelik a fiukat, és csak módjával vonják be az érzelmi és a családi életük gondjaiba, másrészt úgy, hogy megpróbálják az apa szerepét erősíteni. Tapasztalom, hogy sok nő (tudatosan vagy ösztönösen) háttérbe szorítja az apát – pedig nagyon fontos, hogy apa és fia együtt munkálkodjon, ketten beszéljék meg a „férfidolgokat”… -, amibe a papa lustaságból, kényelemből, netán időhiány miatt belenyugszik. Csakhogy így az anya elveszi a férfimintát a fiától, és „magára húz” minden felelősséget! Mindezzel nem azt akarom sugallni, hogy távolságtartóan, csak az értelmi fejlődésre összepontosítva kell nevelni a fiúkat – ebbe a hibába sok értelmiségi család beleesik -, hiszen nekik éppúgy szükségük van az érzelmek megfogalmazására, az érintésre, az ölelésre, mint a lányoknak. De azt nagyon szeretném üzenni, hogy a „szeretlek, de elengedlek” – mutatvány sikeréért-sikertelenségéért ne mi, nők vállaljuk a felelősséget, hanem tudatosan osszuk meg azt a fiunk édesapjával!
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Borbás Marcsi: Szembenéztem a félelmeimmel! » |