D. Tóth Kriszta: A más gyereke

Fotó: Lukács Dávid

A más gyereke. A barátnőmé. A nőé a szomszédból. A lányé a játszótérről. A hölgyé a kisboltból. Nem az enyém. Durva, hisztizik, szemtelen, hangos, gonosz. Idegesítő. Olyannyira, hogy menten felrobbanok. De nem szólok egy szót sem. Mert nem az enyém. Hölgyeim, uraim, tegye föl a kezét, akinek még soha, egyetlen alkalommal sem viszketett a tenyere valaki más gyereke miatt. Hát az enyém viszketett. Bizony. Nem vagyok rá büszke, de vállalom.

A legutóbb a parkban. Lolával gyalogoltunk békésen a játszótér felé. Amikor a gyerek meglátta a hintát, kilőtt, mint az ágyúgolyó. Nagyjából félúton járt, amikor egy ötévesforma kislány észrevette, mire készül a lányom. Azonnal fölpattant a biciklijére, és teljes erejéből elkezdett tekerni. A hinta felé. Megtorpantam, és éreztem, ahogy a szívem zakatol a mellkasomban. Olyan voltam, mint egy pályaszéli szurkoló, akinek a kedvenc csapata a nyerő pozícióból egyszer csak a döntetlenbe, aztán a vereségbe csúszik le, mindössze húsz másodperc leforgása alatt. Kívülről semmi nem látszott, de magamból teljesen kifordulva drukkoltam a gyerekemnek… aki pontosan kettő lépéssel maradt le a hintáért folytatott versenyben. És természetesen mélységesen csalódott volt. A másik pedig kaján vigyorral az arcán ült föl, és lökte magát egyre magasabbra. Nekem a szívem szakadt meg, de nem mondtam semmit. Nem mondhattam, hiszen a gyerekek világa kíméletlen, a szabályai pedig egyértelműek. Mindegy, hogy ki vette észre először, hogy kinek az ötlete volt eredetileg a hintázás. Aki előbb ér oda – teljesen mindegy, hogy segédeszközzel vagy anélkül –, az győz. És ez most nem Lola volt. „Lolám, édesem, megvárjuk, amíg a kislány befejezi a hintázást, utána te jössz.”

Amíg álltam a hinta tövében, eszembe jutott egy másik történet, amely nem messze onnan, a homokozóban történt néhány héttel azelőtt. Száraz, forró idő volt, a szél fújta a homokot. A gyerekek vizet hordtak a homokozóba, hogy gyúrni lehessen az anyagot. Hárman dolgoztak együtt, homokgombócokat gyúrtak. A lányom kitalálta, hogy készítsenek belőle harminckilencet. Egészen Dinike megérkezéséig minden békés volt. A kisfiú fél fejjel volt magasabb és két decibellel hangosabb Lolánál. Hirtelen robbant be a homokozóba, és azonnal kiszúrta magának a gombócokat. Megállíthatatlanul rájuk rontott, és az összeset agyontaposta. A hintázó kislányban és benne egy valami volt közös: a kaján vigyor. Az én viselkedésemben pedig a teheteten düh. „Dinike! Ezt nem szabad!” – kiabálta a messzi padról a nagymamája, és azzal a lendülettel visszatért a kötéséhez. Lola zokogott, belőlem meg annyi jött ki, hogy „Nem bizony, Dinike…”, aztán nekiálltam újra a gombócoknak.

Meddig mehet el a másik gyereke? Tovább, mint a sajátom? És mikor szólhatok rá? Ha félrelöki a lányomat a csúszdánál? Ha hisztizik mindenért, ami él és mozog, meg azért is, ami nem? Ha a játszótéren kérdezés nélkül belenyúl a ropiszacskómba? Én legtöbbször tanácstalan vagyok. Nem az enyém a gyerek. Nem én nevelem. Én pusztán egy tagja vagyok ugyanannak a társadalomnak, amelynek ő és a szülei is. Egyetlenegyszer veszítettem el a türelmemet, és ezt a mai napig szégyellem. Baráti összejövetel volt nálunk, és az egyik barátnőm fia tört-zúzott Lola szobájában. Mindig az kellett neki, ami a másé, és amit megkaparintott, rendre tönkretette. Miután a barátnőmet mindez hidegen hagyta, a negyedik kiabálásra bementem, megfogtam a karját, jó szigorúan a szemébe néztem, és azt mondtam neki: „Ide figyelj, kisapám. Ha még egyszer elveszel valamit valakitől, velem gyűlik meg a bajod, világos?” A gyerek megszeppent, és körülbelül öt percig normálisan viselkedett. Aztán kezdődött elölről az egész.

Közben a kaján kislány megunta a hintázást. Lola boldogan hajtotta magát, nagyjából öt percig, aztán a mászóka felé vette az irányt, ahol éppen két másfél éves sertepertélt. Miután Lola az összes türelemkreditjét elhasználta a hintára való várakozásban, itt már nem volt hajlandó megvárni, amíg a kicsik befejezik. Odalépett közéjük, mire az egyik jobbra dőlt, a másik meg balra. A két anyuka egyszerre termett ott. Szemükben tehetetlen, csöndben parázsló düh. „Lola, ezt nem szabad, ne légy durva”, mondtam a lányomnak. „Bocsánat”, rebegtem az anyatigriseknek, és közben rájöttem. Arra, hogy Lola talán nem erőszakos és nem hisztizik sokat, de végeredményben ő sem más. Ő is a más gyereke…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Eszenyi Enikő: Aki nem ismeri a féltékenységet, az nem tudja, mi a szerelem » • A magyarok asztala – Főfogások fővendégeknek » • Kudarcra ítélt szerelmi kapcsolatok – 7 hiba és 7 megoldás » • Előttem az utódom – Zac lenne az új Brad? » • 10 dolog, amivel a magyarok izgalmasabbá tették a világot » • Miért olyan sikeresek a vámpírtörténetek? »