Aktuális

D. Tóth Kriszta: A más gyereke

Van valami, amiről három és fél éve nem merek beszélni. Kerülgetem, szagolgatom, incselkedem vele. Majdnem leírom az első mondatot, aztán megfutamodom. Újra, újra és újra. Hát most megint megpróbálom. Okosabb nem lettem a legutóbbi próbálkozás óta. Talán csak bátrabb...

Fotó: Lukács Dávid
Fotó: Lukács Dávid

A más gyereke. A barátnőmé. A nőé a szomszédból. A lányé a játszótérről. A hölgyé a kisboltból. Nem az enyém. Durva, hisztizik, szemtelen, hangos, gonosz. Idegesítő. Olyannyira, hogy menten felrobbanok. De nem szólok egy szót sem. Mert nem az enyém. Hölgyeim, uraim, tegye föl a kezét, akinek még soha, egyetlen alkalommal sem viszketett a tenyere valaki más gyereke miatt. Hát az enyém viszketett. Bizony. Nem vagyok rá büszke, de vállalom.

A legutóbb a parkban. Lolával gyalogoltunk békésen a játszótér felé. Amikor a gyerek meglátta a hintát, kilőtt, mint az ágyúgolyó. Nagyjából félúton járt, amikor egy ötévesforma kislány észrevette, mire készül a lányom. Azonnal fölpattant a biciklijére, és teljes erejéből elkezdett tekerni. A hinta felé. Megtorpantam, és éreztem, ahogy a szívem zakatol a mellkasomban. Olyan voltam, mint egy pályaszéli szurkoló, akinek a kedvenc csapata a nyerő pozícióból egyszer csak a döntetlenbe, aztán a vereségbe csúszik le, mindössze húsz másodperc leforgása alatt. Kívülről semmi nem látszott, de magamból teljesen kifordulva drukkoltam a gyerekemnek… aki pontosan kettő lépéssel maradt le a hintáért folytatott versenyben. És természetesen mélységesen csalódott volt. A másik pedig kaján vigyorral az arcán ült föl, és lökte magát egyre magasabbra. Nekem a szívem szakadt meg, de nem mondtam semmit. Nem mondhattam, hiszen a gyerekek világa kíméletlen, a szabályai pedig egyértelműek. Mindegy, hogy ki vette észre először, hogy kinek az ötlete volt eredetileg a hintázás. Aki előbb ér oda – teljesen mindegy, hogy segédeszközzel vagy anélkül –, az győz. És ez most nem Lola volt. „Lolám, édesem, megvárjuk, amíg a kislány befejezi a hintázást, utána te jössz.”

  Lola korábbi történeteit elolvashatjátok blogunkban! Katt ide! »

Amíg álltam a hinta tövében, eszembe jutott egy másik történet, amely nem messze onnan, a homokozóban történt néhány héttel azelőtt. Száraz, forró idő volt, a szél fújta a homokot. A gyerekek vizet hordtak a homokozóba, hogy gyúrni lehessen az anyagot. Hárman dolgoztak együtt, homokgombócokat gyúrtak. A lányom kitalálta, hogy készítsenek belőle harminckilencet. Egészen Dinike megérkezéséig minden békés volt. A kisfiú fél fejjel volt magasabb és két decibellel hangosabb Lolánál. Hirtelen robbant be a homokozóba, és azonnal kiszúrta magának a gombócokat. Megállíthatatlanul rájuk rontott, és az összeset agyontaposta. A hintázó kislányban és benne egy valami volt közös: a kaján vigyor. Az én viselkedésemben pedig a teheteten düh. „Dinike! Ezt nem szabad!” – kiabálta a messzi padról a nagymamája, és azzal a lendülettel visszatért a kötéséhez. Lola zokogott, belőlem meg annyi jött ki, hogy „Nem bizony, Dinike…”, aztán nekiálltam újra a gombócoknak.

D. Tóth Kriszta: A más gyerekeMeddig mehet el a másik gyereke? Tovább, mint a sajátom? És mikor szólhatok rá? Ha félrelöki a lányomat a csúszdánál? Ha hisztizik mindenért, ami él és mozog, meg azért is, ami nem? Ha a játszótéren kérdezés nélkül belenyúl a ropiszacskómba? Én legtöbbször tanácstalan vagyok. Nem az enyém a gyerek. Nem én nevelem. Én pusztán egy tagja vagyok ugyanannak a társadalomnak, amelynek ő és a szülei is. Egyetlenegyszer veszítettem el a türelmemet, és ezt a mai napig szégyellem. Baráti összejövetel volt nálunk, és az egyik barátnőm fia tört-zúzott Lola szobájában. Mindig az kellett neki, ami a másé, és amit megkaparintott, rendre tönkretette. Miután a barátnőmet mindez hidegen hagyta, a negyedik kiabálásra bementem, megfogtam a karját, jó szigorúan a szemébe néztem, és azt mondtam neki: „Ide figyelj, kisapám. Ha még egyszer elveszel valamit valakitől, velem gyűlik meg a bajod, világos?” A gyerek megszeppent, és körülbelül öt percig normálisan viselkedett. Aztán kezdődött elölről az egész.

Közben a kaján kislány megunta a hintázást. Lola boldogan hajtotta magát, nagyjából öt percig, aztán a mászóka felé vette az irányt, ahol éppen két másfél éves sertepertélt. Miután Lola az összes türelemkreditjét elhasználta a hintára való várakozásban, itt már nem volt hajlandó megvárni, amíg a kicsik befejezik. Odalépett közéjük, mire az egyik jobbra dőlt, a másik meg balra. A két anyuka egyszerre termett ott. Szemükben tehetetlen, csöndben parázsló düh. „Lola, ezt nem szabad, ne légy durva”, mondtam a lányomnak. „Bocsánat”, rebegtem az anyatigriseknek, és közben rájöttem. Arra, hogy Lola talán nem erőszakos és nem hisztizik sokat, de végeredményben ő sem más. Ő is a más gyereke…

Ha még többet szeretnél olvasni Loláról, rendeld meg D. Tóth Kriszta könyvét! »

 

Eszenyi Enikő: Aki nem ismeri a féltékenységet, az nem tudja, mi a szerelemMég több az e heti Nők Lapjából:

Eszenyi Enikő: Aki nem ismeri a féltékenységet, az nem tudja, mi a szerelem »
A magyarok asztala – Főfogások fővendégeknek »
Kudarcra ítélt szerelmi kapcsolatok – 7 hiba és 7 megoldás »
Előttem az utódom – Zac lenne az új Brad? »
10 dolog, amivel a magyarok izgalmasabbá tették a világot »
Miért olyan sikeresek a vámpírtörténetek? »

 

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top