Kerekes székben – mégis boldogan

Orbán Dávid előtt – úgy tűnik – nincs akadály. Amíg nem ment biztonságosan, a plázákban gyakorolta a mozgólépcsőn való közlekedést fürge, ám rettentő labilis kerekes székével. Harminckét évesen érte baleset.

– Úgy fogom fel, hogy ez súlyos figyelmeztetés volt Istentől. Ugyanakkor bizonyos értelemben ajándék is: sok lehetőség nyílt előttem azóta. A baleset előtt éjjel-nappal dolgoztam, hogy az akkor vásárolt kis házat fel tudjuk újítani. És volt egy súlyos szenvedélyem: az endurózás – átszáguldani, átugratni motorral hegyen-völgyön, patakon, szakadékon. Biztos voltam abban, hogy motorral minden akadályt le tudok győzni. Sokat estünk, de mivel profi védőfelszerelés volt rajtunk, jó volt a motorom, soha nem éreztem veszélyesnek, amit csinálunk. 2007. augusztus 20-án átugrattam egy dombon, és nem láttam, hogy az aljában volt egy nagy gödör, amelyet benőtt a fű. A motor alulról megütött és eldobott. Amikor magamhoz tértem, azonnal tudtam, hogy nagy a baj, mert nem tudtam megmozdítani egyik lábam sem. Semmi fájdalmat nem éreztem, pedig szétroncsolódott két csigolyám, és eltört mindkét oldalon négy-négy bordám, átszúrva a tüdőmet. Hat-hét órás műtét során lemezekkel megerősítették a gerincemet, és megszüntették a kialakult légmellet.

– A mellbimbómat még érzem, de attól lefelé teljes az érzéskiesés: se hideg, se meleg, se fájdalom, se érintés. Már a kórházban kezdtem lassan felfogni, hogy nem csak annyi a baj, hogy nem mozog a lábam. Annak tudomásul vétele volt a legkeményebb, hogy a szeretkezés fizikai érzését is elveszítettem. A szex megmaradt, mint nagyon fontos örömforrás, de az orgazmust nem érzem úgy, ahogyan régen.

Egy barátommal beszélgettünk arról, hogy ha a mesebeli tündér meglátogatna azzal, hogy hármat kívánhatok, a háromban nem lenne benne az, hogy fölálljak. Ez viszont igen: hogy ne csak belső, lelki kielégülés legyen az orgazmus. Ez lenne a második. Az első az, hogy a széklet-vizelet inger érzése térjen vissza. Meg lehet tanulni kontrollálni, hogy az ember mennyit iszik, eszik, és azt mikor kell üríteni. De mondjuk egy hasmenés kezelhetetlen. Nem katasztrófa, vannak ennél rosszabb helyzetek is, de kínos. A harmadik kérésem az lenne, hogy álljon helyre a többi érzés a lábamban. Nagyon kellemetlen például, hogy nem érzem, ha elzsibbad a lábam. Ha ezt öt-hat órán át nem veszi észre az ember, akkor a sejtek pusztulásnak indulnak. Emiatt sok kerekes székes küzd azzal, hogy fekélyek, felfekvések lesznek az ülőgumóján. Ezért ügyelek arra, hogy időnként fölnyomjam magam a székben, és így serkentsem alul a vérkeringést. Ha nem érzek is, fantomfájdalmaim vannak: folyamatosan az a képzetem, hogy a lábam egy vasvödörben áll, amelyben víz van, és alulról forralják.

Nagyjából ugyanúgy élek, mint a baleset előtt. Reggel tizenöt percig tornáztatom a lábaimat, a térd- és a csípőízületet, és onnantól megyek a dolgomra.

Két pillanatra emlékszem, amikor igazán elfogott a kétségbeesés, és utáltam magam azért, hogy motoroztam. Amikor a rehabról hazakerültem a házunkba, és a barátaim elkezdték az átalakítást, úgy nézett ki a ház, mintha a feje tetejére állították, és jól megrázták volna. A padló tele volt gipszkartonnal, amit annak idején úgy vettem, hogy majd én fölrakom, és láttam, hogy olyan messze van a plafon, hogy még fölhajítani sem tudom, nemhogy fölcsavarozni a gipszkartont. A második pillanat az volt, amikor karácsonykor hazautaztunk a szüleimhez, és az ablakból megláttam, amint az édesapám igyekszik kivágni azt a kétméteres diófacsonkot, amelyik az előző évben általam kivágott törzsből megmaradt. Hetvenévesen, a bokáig érő hóban próbálkozott a láncfűrésszel, és nem ment neki. Ha akkor van nálam egy pisztoly, fejbe lőttem volna magam. Annyira fájt, hogy most, amikor nekik volna segítségre szükségük, képtelen vagyok rá, holott ők nekem mindig segítettek. Mintha cserben hagytam volna őket. Aztán rá egy évvel megjött a kárpótlás. Kapcsolatba kerültem Lelik Ferenccel, a Hátrányok Dacára Alapítvány vezetőjével, aki nagy hatással volt rám. Megtanított arra, hogy sosem szabad feladni. Elkezdtem keményen edzeni, odafigyeltem a táplálkozásomra, és egy évvel később hét köbméter fát vágtunk össze apuval, úgy, hogy az én kezemben volt a láncfűrész. Jó, hogy akkor régen nem volt nálam pisztoly!

„Megmaradtak a barátaim”

– A balesetem óta sokkal megfontoltabb lettem. Korábban nem éreztem, hogy szükségem van Istenre, de most minden reggel az ő segítségét kérem, mielőtt elindulok.

A motorozásról annyit: szép volt, sok örömöt adott, de utólag azt gondolom, nem érte meg. Sokkal rosszabb így élni, kerekes székben, mint két lábon járni úgy, hogy nem motorozik az ember. A barátaimnak hiába mondom ezt, úgy gondolják, velük ez nem történhet meg. Egyikük sem hagyta abba.

A kapcsolataim nem nagyon változtak meg. A feleségemmel többet beszélgetünk, de ugyanúgy vannak vitáink. Nem félek attól, hogy elhagy – ha odafigyelek rá és törődöm vele. Azok közé a férfiak közé tartoztam régen is, akiknek fontos szeretkezés közben, hogy a partnerük is kielégüljön. Ez most még fontosabb lett. Az nem igaz egyébként, hogy semmit sem érzek olyankor. A gerincsérültek egy része is képes az ejakulációra – egy barátom megtanított rá. Kipróbáltam és működik. Ha egy százas skálát veszünk alapul, a baleset előtt százat éreztem, most olyan tíz-tizenötöt. És az ember megmaradt érzései sokkal kifinomultabbak lesznek.

Sok kerekes székes barátom panaszkodik, hogy a barátait elveszítette. Nekem megmaradtak a barátaim. Az igaz, hogy volt, akit nekem kellett megkeresnem, és utána azt mondta, nagyon örül, mert ő nem lett volna képes rá, annyira nem tudta, mit mondjon, mit kérdezzen, látva, hogy az életemet így kell leélnem. Mert ő úgy érzi, nem volna rá képes.

Az utcán a nők nem néznek át rajtam. Nem zavarja őket, ha egy férfi kerekes székben ül. Ugyanúgy rám mosolyognak, ha belenézek a szemükbe. A társadalomba való integrálódás hasonlóképpen működik: ha én be akarok illeszkedni, akkor sikerülni fog.

Nagyon sokat segítenek a régebbi sérültek. A rehab arra volt jó, hogy megtanítsanak a közlekedésre, magam ellátására, fizikai-életmódbeli dolgokra, de lelki, emberi segítséget a sorstáraimtól kaptam. Ők vittek bele az életbe, megmutatták, hogyan kell az aktív kerekes székkel visszaszerezni a mozgásszabadságomat. Megtanítottak az apró trükkökre: hogy inkább százszor hátraessek, mint egyszer előre.

Meg tudtam bocsátani, amit magammal tettem – korbácsolhatnám emiatt magam, de ha ettől nem forr össze a gerincvelőm, akkor minek. Rajtunk múlik, hogy az örömökből táplálkozunk-e vagy a szenvedésekből. Azt a képességemet, hogy segíteni tudok másoknak, ez az állapotom hozta el – ajándék az élettől. Megkeresnek a Honvéd Kórházból, hogy menjek friss sérültekkel beszélgetni, két betegtársammal tartom is a kapcsolatot. A hét egy napján mindig kint vagyok Budakeszin, a rehabon, és elmesélem, hogyan sportolok, milyen lehetőségek vannak. Evezni járok és hand-bike-ozom (kézzel hajtható bicikli). Ebben az évben már közel járok az ezer kilométerhez. Rendszeresen megyek úszni, főleg télen, és egy világszínvonalú kerekes székes kosárlabdacsapat edzéseire is lejárok. A balesetem előtt fociztam, most ez nyújtja ugyanazt az érzést: az ütközések, a küzdelem, a győzelem örömét.