Pokorny Lia: Már gyerekként is bohócnak készültem

– A Beugróhoz hasonló improvizációs feladatokban talán azt lehet leginkább megtanulni, hogy az ember mondja és csinálja az első dolgot, ami eszébe jut, és ne gondolkozzon azon, vajon van-e ennél jobb megoldás. Mit gondol, hogyan változnának meg a hétköznapjaink, ha holnaptól mindannyian így élnénk az életünket?

– A Beugróban azonnal borul az egész jelenet, amint elkezdek gondolkodni, és megpróbálom a másikra erőltetni, amit előre kigondoltam. Kész, ott vége is van a jelenetnek. Szoktam ilyet csinálni, többnyire félelemből, mert nem merem elengedni magam. Ilyenkor mindig az a megoldás, hogy lenyugszom, és a következő jelenetnél már hagyom, vigyenek magukkal az események, nem akarom őket kontroll alatt tartani. Ugyanezt, sajnos, nem tudom megtenni az életben, mert ha mindig azonnal kimondanám, amit gondolok, abból gyakran baj lenne. Ha csak azt nézzük, hogy bemegyek egy hivatalba, ahol szeretném, ha az ügyemet két év után végre elintéznék, és ott ül egy fáradt és arrogáns ügyintéző, akinek megmondanám a véleményem, abból egészen biztosan nem születne jó megoldás.

– A színpadon egy ilyen helyzet roppant komikus lehet, ha a figurák nem kertelnek.

– Persze a színházban ezeken a helyzeteken nevetünk, mert ott hirtelen iróniája lesz ugyanannak, ami az életben élet-halál harcot jelent. Ha kimondanám, mit gondolok az ügyintézőről, s ő ezen jót nevetne, majd visszavágna valami hasonlóval, és kacagni kezdene az egész hivatal, nagyon klassz lenne, csak az élet nem így működik.

– Pedig nem hangzik rosszul.

– Az életben talán nem is az lenne a lényeg, hogy egy helyzetben feltétlenül azt mondjuk ki, ami elsőként eszünkbe jut, mert dühében vagy elkeseredettségében az ember sokszor kiejt a száján olyasmit, amit nem gondol komolyan, és csak azért mondja, hogy a másiknak fájdalmat okozzon. Valószínűleg inkább úgy kellene improvizálni a mindennapokban, hogy saját magamon belül, a sok kis, egymással intenzíven vitatkozó énem közül ösztönösen, gondolkodás nélkül mindig a jó megoldást válasszam. Jó lenne tudni, hogyan emeljük ki magunkból hirtelen azt a jobbik énünket, amelyik előrevisz, és megoldja a helyzetet.

– Lehet tudni, miért önt választották egyetlen nőnek a Beugróba?

– A fiúk már megvoltak, amikor elkezdtek egy lányt keresni a csapatba. Előttem már megnéztek valakit, de ő nem vállalta, s engem akkor hívtak fel, amikor már csak két nap volt a próbaadásig. Elmentem egy próbára, és azt éreztem: oké, betyárbecsületből megcsinálom. Azt gondoltam, mindenki számára egyértelmű lesz, hogy ez nem az én műfajom. Én lepődtem meg a legjobban, amikor fél év múlva felhívtak, hogy velem szeretnék csinálni a műsort.

– Nem csodálom, hogy az előző jelölt visszaadta a feladatot. Olyan lehet ez, mint védőháló nélkül ugrani hármas szaltót.

– Az első adás alatt majdnem meghaltam, annyira ideges voltam. A színház egyébként is kicsit hasonló a gyerekvállaláshoz. Amikor a gyerek megfogan, az ember hirtelen a baba egész életét szeretné átfogni, és olyasmiken kezd aggódni, hogyan lesz majd az óvodával meg az iskolával. Ahelyett, hogy azt mondaná: a gyerek a hasamban van, s most csak az számít, hogy örüljünk neki, és egészségesen fejlődjön. A Beugróban sem számít az adott pillanatban más, mint hogy be kell lépni egy ajtón, s onnantól kezdve hagyni kell megtörténni a dolgokat, és elengedni minden félelmet. Csak az a dolgom, hogy teljesen nyitott legyek, szabadon hagyjam az elmémet és a lelkemet. Fogalmam sincs, hová tartunk, de bízom benne, hogy az ösztöneim jó irányba vezetnek.

– Még mindig olyan, mintha a gyerekvállalásról beszélnénk.

– Szülés előtt persze én is elolvastam egy csomó könyvet, de amikor ott voltam, csak az számított, hogy megadom-e magam annak az erőnek, amely az egész testemen végigsöpör, és figyelem, mit akar tőlem.

– Korábban a színpadon többnyire naivákat alakított, a Beugró viszont klasszikus bohócszerep. Szereti a bohócokat?

– Én már gyerekkoromban is nagyon szerettem volna bohóc lenni, pedig a cirkuszban soha nem nevettem, inkább mindig sírnom kellett rajta. A naivitásán, a lelkesedésén, az őszinteségén, és abban is van valami tragikus, hogy amikor fenéken rúgják, vagy elesik, ő akkor is csak mosolyog. Annyira szívszorító. A Beugróban is, miközben nevetünk, sokszor összejönnek olyan jelenetek, hogy csak nézem a fiúkat, és elszorul a szívem. Azért jó ez a műfaj, mert az esendőségünkről és a hibáinkról tudunk vele beszélni, és arról, hogy ettől még mi, emberek szerethetőek maradunk. Nem a tökéletesség, ami megrendítő, hanem a sérülékenység. Követünk el hibákat, de tudunk rajta nevetni, és ha saját magunkat meg tudjuk ilyenkor simogatni, és azt tudjuk mondani: jól van, te buta, megcsináltad, de legközelebb már nem követed el újra, és ezért nem szeretlek kevésbé. Ha jót tudok nevetni a hibámon, az már fél gyógyulás, onnan már tovább lehet lépni. Igyekszem úgy elkezdeni minden napot, hogy ne elvárásokkal menjek neki, hanem kíváncsisággal, hogy mit hoz, és elfogadni mindent, ahogy jön. A bohócnál sem döntés kérdése, hogy nem érdekli, ha kinevetik. Ő egyszerűen csak ilyen, és kész. A legnagyobb kérdés viszont az: mi van akkor, amikor a bohóc lejön a színpadról, és lemossa a mosolyt az arcáról.

– A Pokorny Aurélia névhez leginkább egy arisztokratikus idős hölgyet tudnék elképzelni, de most, hogy beszélgetünk, az jutott eszembe, tökéletes lenne egy bohócnak is.

Lia válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • D. Tóth Kriszta: Rosszullét, pánik » • 3 csupa csokis recept » • Meryl Streep: Anyám utált főzni! » • Olyan vagyok, mint mindenki más, csak ballal fogok kezet » • Lelkünk titkai: Milyen nő az, akit a férfiak szépnek tartanak? » • Önálló személyiség a mobilod? »