D. Tóth Kriszta: Répa és pálca

Fotó: Lukács Dávid

Régen minden olyan jól működött. A szerepek egyértelműek voltak, a szabályok még inkább. Mi voltunk a főnökök, a gyerek leste a szavunkat, megbízott bennünk, hallgatott ránk. Ha mégis túl kíváncsian közelített egy konnektorhoz vagy az előszobalépcsőhöz, elég volt megfogni a kezét, határozottan belenézni a szemébe, és azt mondani neki: Lola, ezt nem szabad, mert… stb. És ő másfelé vette az irányt. Mi persze igyekeztünk a helyén kezelni hirtelen ölünkbe hullott hatalmunkat, felelősen viselkedni, de nem tiltani mindent. A hibákat ugyanis nem lehet megúszni.

Aztán Lola borzasztó kétéves lett. Vagyis, elérte a hisztikort, amit az angolok nemes egyszerűséggel csak „terrible twos”-nak, azaz „borzasztó kétéves”-nek hívnak. Sajnos attól, hogy ilyen találó nevet adtak ennek az időszaknak, ők sem álltak elő minden helyzetben használható tippekkel. Hiába a szakirodalom itt is, ott is, bizony magunkra maradtunk a gyerekből kiszámíthatatlan időközönként előtörő hisztérikával. Ráadásul előfordult, hogy magunk hegyeztük az alaphangulatot azzal, hogy alig bírtuk elfojtani röhögésünket. Nem kinevetni akartuk mi elkeseredett Lolánkat, dehogy! Hanem pusztán megadtuk magunkat a látványnak: egy rúgkapáló, vörös fejű, pocakos, angyalarcú, göndör kétévesnek, aki egyik pillanatról a másikra nagyon (nem) akart valamit, és ezt nem félt tudomásunkra hozni. A hisztikorszak nagyjából fél évvel ezelőttig tartott, a végére egész jól megtanultuk kezelni.

Lola ma már nem hisztizik. Nem toppant a lábával, amikor nem kap meg valamit. Nemcsak elhaladnak a füle mellett a magyarázó szavak, hanem meg is hallja az indoklást. Komolyan odafigyel arra, hogy mit miért és mit miért ne. Megérti, ha rossz dolgot tesz, annak a következménye sem lesz jó. És hogy látványosan jólesik neki, ha megdicsérjük. De ettől persze nem teszi mindig azt, amit kérünk tőle. Vagyis, elérkeztünk a „répa és pálca” időszakhoz. Ami nem azt jelenti, hogy a gyereket répával jutalmazzuk és pálcával büntetjük. A „carrot and stick” módszert évszázadok óta használják a diplomáciában, a politikában… és a gyereknevelésben. Konyhanyelven annyit jelent, hogy a büntetés és jutalmazás kombinálásával érjük el célunkat. Például, hogy a cseh államfő aláírja az unió reformszerződését. Vagy, hogy Lola visszapakolja a szekrényébe a kiszórt és a szoba közepén fölbálázott ruháit. Igen ám, de mennyi és mi legyen a répa, mennyi és mi a pálca? Néhány nappal ezelőtt olvastam egy internetes felmérésről, amelyet magyar szülők körében végeztek. Kiderült, hogy tíz magyar szülőből négy egyáltalán nem büntet. Hanem magyaráz és jutalmazza a helyes magatartást. A büntetést (figyelem, nem a verést, hanem valami olyasmi megvonását, amit a gyerek szeret, a sarokba állítást stb.) mindössze tizenkilenc százalék választja. Hát, kérem szépen, akkor most töredelmes vallomás következik. Alex és én a kisebbséghez tartozunk. Vessenek ránk követ, de mi bizony beküldjük a szobájába a gyereket, ha már semmi más nem működik. Először jön a szép szó, aztán az erélyesebb szép szó és magyarázat, majd a büntetés verbális előrevetítése egyszer, kétszer, végül egy utolsó visszaszámlálás. Ha háromra sem közelednek az álláspontok, akkor jön a büntetés. Miután nem néz sok tévét, és nem akarjuk, hogy a televízió egyfajta jutalom legyen, nem azzal fenyegetjük. Nem akarjuk elvenni a játékait, és a szeretetmegvonásban sem hiszünk. Így alakult ki a „daddy bevisz a szobádba, ahol elgondolkodhatsz”. A szobáját szerencsére szereti annyira, hogy békeidőben nem társítja hozzá a büntetés emlékét… De ez sem mindig működik. A múltkor például elfelejtett kijönni bocsánatot kérni, mert megtalált valami rég elveszettnek hitt könyvet. Szóval, telis-tele vagyunk dilemmákkal. És, az a helyzet, hogy apu sem segített sokat. Egyrészt közölte, hogy a maga részéről örül annak, hogy rendes ember lett belőlünk, és nem igazán emlékszik ezekre a dolgokra. Másrészt pedig, és be kell lássam, ebben igaza van, ami huszonöt-harminc évvel ezelőtt működött rajtunk, az nem biztos, hogy ma működik Lolán.

Maradjunk annyiban, hogy ez itt és most a kísérleti stádium. Hogy stílszerű legyek, Lola a kísérleti nyúl. Nekünk meg, jobb híján, de szigorúan képletesen szólva, egyik kezünkben a répa, a másikban meg a pálca. Fejünkben meg a remény, hogy belőle is rendes ember lesz…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Fábry Sándor: Ismert emberekkel nem barátkozom » • 3 egyszerű recept csirkeszárnyra » • Menjek vagy maradjak? – Amikor még javítható a kapcsolat » • Mit tervezel a következő harminc évre? » • Bohókás divatdiktátorok túlzásai… » • Soványak kontra „átlagosak” » • Eged Zsófi és a négylábúak »