Hálapénzt adni is korrupció?

Az asszony elzárja a zuhanyt, a rózsát fölakasztja a falba szerelt kampóra. Visszanéz rá, és megborzong. Mintha kamera pásztázná. Az intenzív osztály jut eszébe. Férjének reggel nyolckor jelentkeznie kell a felvételin, két hónapja vár. Pizsama, papírok, papucs, fogkefe. Bent vannak, fut át az agyán. „A pénz! Úristen, Béla! A borítékot itthon ne hagyd! Betetted a három tízezrest? Tényleg! Béla, van itthon koperta?” – kérdezi a hálóban, de nem jön válasz. Párja békésen alszik, fölkészült a másnapi műtétre. Volt ideje.

A kórház kertjében, a sebészeti pavilon orvosi parkolójába tarka faleveleket ropogtatva gördül be a nagy sötétkék BMW. Még nincs fél hét. A doktor frissen pattan ki az autóból, másodpercekkel később elnyeli a nagy faajtó, fölrobog a lépcsőn, hogy végiglátogassa az előző napi operáltakat, viziteljen, aztán beöltözzön, bemosakodjon, és megoperálja az aznapi három sérvet.

Az asszony tizenegykor a műtő előtt toporog. „Minden rendben!” – hallja a műtőből kilépő doktortól, aki vállára teszi a kezét, mosolyog, és tereli az orvosi szoba felé. Hogy ezután odabent mi történik? Ki tudja? Nos, úgy vélem, széles e hazában mindenki, aki volt már beteg, vagy aggódott hozzátartozója miatt.

Boríték nincs mindenütt

Magyar László András könyvtárvezető

A paraszolvencia félig görög, félig latin eredetű szó, mellékjövedelmet jelent, és kizárólag az egészségüggyel kapcsolatban használják.

– Akkor beszélünk paraszolvenciáról, amikor az orvos, a műtős, a nővér, az alkalmazotti fizetése mellett tesz szert mellékjövedelemre. Paraszolvencia a világon csak néhány országban létezik: az angol, német, amerikai vagy afrikai orvosnak teljesen ismeretlen. Érdekes, de az egykori NDK-ban sem létezett. Közép-Európában és a Balkánon viszont széles körben elterjedt népszokás lett. A hálapénz azokban az államokban jelent meg, ahol egyesek olyan javakról dönthetnek, amelyek nem az övék. Ha ugyanis valaki a saját tulajdonáról dönt, azt nyilván nincs értelme pluszpénzzel befolyásolni, fölösleges és lehetetlen megvesztegetni. Hazánkban a paraszolvencia három okból jöhetett létre. Részint a borravaló feudális hagyományából sarjadt, részint az állami betegellátásban alkalmazott, bérből élő orvossal, illetve a hiánygazdasággal együtt jelent meg – hallom Magyar László Andrástól, az Orvostörténeti Múzeum könyvtárának vezetőjétől.

„Fukarok” és adakozók

A könyvtárban a hálapénz történetéről lehet olvasgatni, a rendelők folyosóin pedig beszélgetni: a mai magyar valóságról. Különös látni a generációk közti ellentétet e téren is, hallani, miként csapnak össze, mennyire mást mondanak, gondolnak a zsebekbe csúszatott borítékról. Helyszín a gödöllői szakrendelő. A sebészet előtt három fiatal várakozik, szalámiszeletelés közben vált áldozattá egyikük ujjbegye.

Fodor Ferenc egyetemista

– Nekem, nekünk eszünkbe nem jut a doktor zsebébe pénzt dugni. Kap fizetést az államtól, mi meg fizetjük a tébét. Ez a fiataloknál elvi kérdés. Miért is kellene adni? – kérdezi Fodor Ferenc negyedéves egyetemista. – A lelkiismeretes orvos nem várja el. A kollégiumi doktornőnek, aki kedves, gondos, meg sem fordul a fejében. És itt a városi szakrendelőben sem jellemző. Többször megfordultam a sebészeten, korrekt ellátást kaptam, visszarendeltek, nem várakoztattak. A doki jó fej, közvetlen, beszélget, és nem vár pénzt – dicséri az ellátást. – Persze súlyos beteg még nem voltam – gondolkodik el. – Akkor tán másként gondolkodnék. A barátnőm kórházba került, tüdőgyulladással, kapta az antibiotikumot, és napokig rá se néztek. Egy hét után derült ki, vesekő kínozza. A szülei csúsztattak valakinek, ez meggyorsította a helyes diagnózis felállítását. Látok ilyet is. És látom a nagymamámat. Ő mindig ad. Kérdeztem tőle, miért? Azt mondta, hálából, félelemből, kiszolgáltatottságból. Fölháborító! Nekem sem ad senki, egyetem mellett dolgozom, adózom – mondja a leendő állattenyésztő.

Az idősek, az urológia, a reumatológia, a fizioterápia előtt másként gondolkodnak. Azt mondják, rendelőben, háziorvosnál illik adni, elvárják, kórházban, műtétnél pedig kötelező, mert más lesz az ellátás.

Bata Istvánné hetvennégy éves, Gödöllőn él, nem beteges, de hol itt fáj, hol ott, így gyakran jár orvoshoz.

– Szoktam adni, pedig kicsi a nyugdíjam. Mert tudom, az orvosi tudás nagy, és nem fizetik meg, hát adok. Ha kezelést kapok, akkor a nővérnek adok. Más a masszázs, ha a masszőr is kap – mondja mosolyogva. Tóth Jánosné pedig, aki Valkóról jött a reumára többhetes várakozás után, csak bólogat.

– Kéthavonta íratok gyógyszert, és mindig adok. Hálából. Ha csak kétszáz vagy ötszáz jut, azt adom, és megköszönöm, hogy figyel rám. Különben szerencsés vagyok, huszonöt éve nem voltam kórházban, de tudok olyanokról, akiknek sok pénzük ment orvosra.

A kórházfalak vakok, siketek

A kisvárosi rendelőhöz képest a kórházi folyosó a hozzátartozókkal, vagy a többágyas kórterem persze nagyon más. Ezeken a helyeken a betegek – orvosokat, professzorokat meghazudtoló – komoly konzultációkat folytatnak. No nem az orvoslásról, a szív-, gerinc- vagy csípőprotézis-műtétről, hanem arról: ki, kinek, mennyit ad, mi az aktuális tarifa. Mert akár kimondjuk, akár nem, tarifája van mindennek, a gyerekszüléstől, a mandula-, prosztataműtéten át, az emlő eltávolításáig, a gyomor- vagy béldaganat kioperálásig, az aranyérműtétig. Ez a tarifa térségenként, klinikánként és kórházanként más és más, a betegnek a baja mellett illik ezzel is képben lenni.

Egy neve elhallgatását kérő, ma már csak külföldön és privát praxisban operáló urológus azt mondta:

– Ami itt megy, az az orvosok kettős finanszírozása. Kapják az alacsony állami fizetést, és kapják az adómentes hálapénzt a betegektől. A „parát” a páciens gyakran a biztosítón spórolja meg, az államtól csalja el, aki pedig több fizetést adhatna. Ördögi kör, aminek nem lesz vége, amíg az új generáció azt nem mondja: elég! A kórházak szétesnek, azokat évtizedek óta magánrendelésre, magánműtétekre használják. Sok orvos úgy rendeli oda a beteget, mintha magánpraxisba, magánklinikára hívná, és a pénzt is úgy veszi föl, csak épp semmiért nem fizet. Pedig az épület, a műtő, a berendezés, a személyzet nem az övé. És köztudott, hogy bizonyos területeken, bizonyos doktorok előre tartja a markukat, rosszabb esetben kérnek.

És hogy mennyit kérnek, mennyit kapnak ma az orvosok, arról a siket és vak kórházi falak, orvosi szobák tudnának mesélni. Mindenesetre tény, hogy a kórházak orvosi parkolóiban nem alacsony kategóriájú autók állnak, és az utazási irodák millió fölötti útjain is több az orvos, mint az ugyanúgy fizetett tanár. Egy fölmérést és kutatást végző cég a közelmúltban, nyilván nem véletlenül tette közkinccsé az irritáló adatot: évi hetvenöt milliárd forint vándorol a betegektől a köpenyzsebekbe.

Másként gondolkodók

Dr. Sápi Erzsébet főorvos

Mielőtt fölhördülne az orvostársadalom, leszögezzük, ez a rengeteg pénz csupán egy réteget, bizonyos orvosszakmákat érint. Tudjuk, és tudják a betegek is, akadnak szakterületek, amelyekben ez másként működik, és akadnak orvosok, akik soha nem veszik el a pénzt, akik örülnek egy hozzátartozó által hímzett terítőnek, és zavarban érzik magukat akkor is, ha a szegény beteg üveg mézzel, egy zacskó mandulával, házi készítésű lekvárral köszöni meg munkájukat. És ezek az orvosok a „háttérmunkások”, akik nélkül nincs diagnózis, akik nélkül a legjobb sebész sem tudná, hová vágjon a szikéjével. A laboratóriumok, a röntgenek, az ultrahangvizsgálók szakemberei, a mammográfiák mögött állók, a citológusok csendesen, hálapénz nélkül teszik a dolgukat. Ők is sokan vannak!

„Megalázó, kínos, fájdalmas” – ezt a három szót hallom a hálapénzről, dr. Sápi Erzsébettől, az Országos Kardiológiai Intézet Gyermekszív Központjának főorvosától, akik kicsik ezreit altatta szívműtétekhez, aki éjszakákon át állt, és áll ma is válságos állapotú gyerekek mellett az őrzőben. Sápi Erzsébet 1980 óta orvos, és még soha nem fogadott el hálapénzt.

– Ez fiatalkori fogadalom. Eddig betartottam, már így fogok meghalni. Édesapán jogász volt, soha senkitől nem fogadott el semmit. Egyszer egy téeszt kellett ellenőriznie, és előző nap néhány kiló vadhúst küldtek neki. Őrjöngve vitte az állomásra és küldte vissza. Ezt láttam, ez a magammal hozott minta, az esküm szerint élek. Amikor kiskassza volt a kórházban, én abból sem vettem el a részem. A visszautasításból persze adódtak kellemetlenségek, a szülők sem értenek meg mindig. Akadt, aki megkérdezte: „A doktornő nem a piacról él?” Volt, aki pénzt dobott utánam a liftbe, durva megjegyzéssel, sértőn, mert nem engedtem a zsebembe csúsztatni. Más csokoládéba csomagolta. De ilyenkor én postára adtam, és visszaküldtem. Számomra az orvoslás hivatás. Fiatalon reménykedtem, ha jön a rendszerváltás, ennek vége lesz, megtiltják, beszüntetik. Ma már tudom, marad. És higgye el, iszonyú elkapni egy-egy mondatot, amikor a mamák arról beszélgetnek, mit adtak el, milyen hitelt vettek föl, hogy adjanak az orvosnak. A kezem alatt dolgozó orvosok ismerik a nézeteim. Tudják, elítélem, aki előre, aki krízisben lévő beteg hozzátartozójától elfogad, aki kér, akinek taksája van. De mindenki maga dönt, a lelkiismerete szerint – mondja dr. Sápi Erzsébet.

Dr. Ben Ali Nourelhak szülés, nőgyógyász szakorvos

Dr. Ben Ali Nourelhak szülész, nőgyógyász szakorvos. 1987-ben végzett Budapesten, és az I. Nőgyógyászati Klinikán dolgozott, ott szakvizsgázott.

– Párizsban jártam egyetemre, aztán itt az orvosira. Amikor dolgozni kezdtem, nem értettem, mi a „para”, mi a fogadott orvos állami kórházban. A hálapénz ismeretlen, furcsa, etikátlan, nonszensz volt számomra. Az orvoslás szolgáltatás, komoly tudással, és az orvos a gyógyításra esküdött föl. Nálunk, Tunéziában senkinek nem jutna eszébe adni vagy elfogadni. Meghatározott fizetés van, mindennek fix a tarifája, és az orvos számlát ad. Az egészségügy a francia rendszer szerint működik, nincs kiszolgáltatottság, nincs korrupció. Budapesten kezdőként megtapasztaltam, hogy ez perverz rendszer, mert botrányos a fizetés, mert belekalkulálták, hogy a beteg kompenzál. Az állam is perverz, mert tud róla, hagyja, hogy ez illegális legyen. A beteg meg azt tapasztalja, akkor látják el jól, ha fizet. Ezzel én nem tudtam azonosulni, átmenetinek éreztem az ittlétem, pedig magyar feleségem van, és akkor már három gyermekem született. Az ő eltartásuk a kilencvenes évek elején, tizenkét ezer forintos orvosi fizetésből nem volt egyszerű, mégis nyertem, mert rengeteget tanultam. Mert minden „kappa” beteg az enyém lett. Kappa a szegény, az etnikum, akinek nincs fogadott orvosa, aki nem hálálkodik. Fiatal voltam, lelkes, ők nálam szültek, őket én császároztam, így remekül megtanultam a szakmát. Aztán 1993-ban hazamentem, nyitottam egy rendelőt, kialakult a pacientúrám, szépen kerestem. Ott nem kell menekülni a szegény beteg elől, amikor varratszedés után a kicsi pénzét oda akarja adni. Itt nem bírtam a rendszert, és itt hálapénz nélkül nem lehetett megélni. Márpedig azt tartom: aki a betegben pénzt lát, nem az ellátásra szoruló embert, az nem méltó arra, hogy orvos legyen.

„Elveszem, mert élnem kell”

Az orvos országosan és nemzetközileg ismert sebész. Sokan keresik, huszonhét éve operál, sorban állnak nála a betegek. Nevét a hálapénzzel kapcsolatban nem vállalja, de készségesen elmondja, mit érez, amikor boríték csúszik a zsebébe.

– Aki a gyógyításra adja a fejét, általában elhatározza: én kivétel leszek, nem fogom elvenni, a gyógyításra esküdtem. Aztán az élet fölülírja e nemes gondolatot. Az én efféle fogadalmam két évig élt, míg a szüleim eltartottak, és a fizetésem elment a vidéki városban az albérletre, amit valaki szintén adómentesen tett zsebre. Aztán megnősültem, ikerfiaim születtek, otthon, pelenka, ruha kellett, és hamar rájöttem, ha visszautasítom a hálapénzt, éhen halunk. Zavart, kínosnak, megalázónak éreztem, de összeszorítottam a fogam. A fiaimra, a felségemre gondoltam, és hagytam. Kényszer volt, a kényszer pedig nagy úr. Ma is elfogadom, egy része után adózom is. De előre soha nem vettem még el pénzt, csak akkor, ha a beteg gyógyultnak mondható.

Tarifák Háziorvos: 500-5000 alkalmanként. Szakrendelő: (szemész, sebész, reumatológus, urológus, bőrgyógyász): 2000-5000 Vakbélműtét: 15 000-30 000 Daganat-eltávolítás: 50 000 – 150 000 Szülés: 20 000-300 000 Tüdő-szívműtét: 100 000-300 000 Ortopédiai műtétek: 80 000-250 000 Gerinc- és idegsebészeti műtétek: 80-300000 Nővérek: 500-3000 között hetente Beteghordó: 200-500 alkalmanként Injekció rendelőben: 500-1000 alkalmanként Szinte soha nem kap Laboratóriumi dolgozó, röntgen-ultrahang, CT-, MR-alkalmazott, proszektúra és egyéb diagnosztikai osztály orvosa. Mit lát az APEH? Bakonyi Ágnes szóvivő Az orvos és beteg közti pénzmozgás ellenőrizhetetlen. A paraszolvencia elfogadása, adása színtiszta korrupció, amely két ember között zajlik, tanúk nélkül. Vagyis adóügyi szempontból megfoghatatlan. – Természetesen a hivatal is tudja, hogy óriási pénzek vándorolnak a zsebekbe adózatlanul. Ezért vannak az ellenőrzések, és időnként bebizonyosodik, hogy az életvitel, a költekezés nem áll arányban a bejelentett fizetéssel, az adózott jövedelemmel – mondja Bakonyi Ágnes szóvivő. – A hálapénz az „egyéb jövedelmek” kategóriába tartozik, ennek külön sora van a személyi jövedelemadó bevallás nyomtatványán. Az elmúlt három évben nőtt azok száma, akik ebbe a rubrikába is vallanak be jövedelmet, de nem tudjuk, közülük mennyi az orvos. Az pedig, hogy szakma alapján vizsgálódjon a hivatal, törvényellenes. Az orvosokat is „próbavásárlással” lehet ellenőrizni, a kollégáink ezt egy szülésnél, fogorvosnál meg tudják tenni, ám csípő- vagy szívműtétre nem vállalkozhatnak – hallom Bakonyi Ágnestől, aki magánemberként elmondta, ő is hallja, hogy ismerősei, barátai – szülő nőként, műtétre váró középkorúként – miként licitálnak egymásra, a ki ad többet össznépi társasjátékban. Mennyi 75 milliárd? Egy kórház éves költségvetése

Még több az e heti Nők Lapjából: • Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán: Bemutatjuk a kétéves Zorkát! » • Ki lesz beteg ezen a télen? » • Három fogás – sütőtökből » • Létezik a Télapó az óvodások szerint? » • 3 betartható módszer a stresszmentes mindennapokért » • Miért szeretjük az internetes közösségi oldalakat? »