Aki Julia Robertsnek diktálja a divatot

– Miért csak most vágott bele?

– Egy nagy elhatározásra volt szükségem – no meg egy megértő férjre. Mindig is a divat volt a szenvedélyem, az építészetet Samuel kedvéért választottam. Miután megvalósítottuk az ő álmát, az enyémre is sor kerülhetett.

– Hogy kell befutni New Yorkban?

– Nincs rá recept, de talán tanulságos, ha elmondom a saját történetem. Nyitottam egy kis boltot, ahol saját kreációimat kezdtem bemutatni. A legjobb barátom, aki ma már az asszisztensem is, annyira beleszeretett a darabokba, hogy elkezdte őket fűnek-fának ajánlani. Az áttörés akkor következett be, amikor egy híres cég, az Ötödik sugárúton található Saks munkatársai ellátogattak hozzám, hogy megnézzék a munkámat. Nem vettek ugyan semmit, de megnéztek. Aztán ismét. És megint. Összesen hétszer jártak nálam, és ugyan sosem vettek semmit, a szakma felfigyelt az érdeklődésükre.

– Mi volt a következő állomás?

– A New York-i Fashion Week (divathét – a szerk). Ha itt valakinek bemutatják a kollekcióját, azt jelenti, már jegyzik a szakmában. Egy hét alatt körülbelül két-háromszáz tervező mutatkozhat be, de mivel több ezren tolonganak a helyekért, hatalmas elismerés és fegyvertény, ha valaki be is jut. Rettenetesen izgultam az első bemutatóm előtt. Azonban végül ez lett karrierem csúcspontja. Felállva ünnepeltek a végén.

– Azt hittem, bemutatókon ez természetes.

– Egyáltalán nem az. Ezeken a bemutatókon elsősorban a szakma van jelen – konkurens tervezők, újságírók, kritikusok, a leggazdagabb vásárlók -, éppen ezért nincs irgalom. Ha a tervező csöndes, udvarias tapsot kap – elbukott. Ha közepes tapssal méltatják, egy-két kurjantással fűszerezve – ez a vállalható sikert jelenti. Végül, nagyritkán előfordul, hogy tombol a tömeg, és valakit állva ünnepelnek. Sosem fogom elfelejteni az érzést.

“Olyan nőknek tervezek ruhát, akik nem szégyellik, sőt, élvezik, ha minden szem rájuk szegeződik!” – Kati Stern

– Egy divattörténész szerint száz éve a divat sokkal gyorsabban változott, mint most. Akkoriban, ha egy nőnek volt pénze öltözködni, minden szezonban le kellett cserélnie a ruhatárát. Ma nem irányzatok, hanem tervezők uralják a piacot, saját egyéni stílusukkal így a vásárlók ki tudják választani, melyik tervező munkájával szeretnénk azonosulni.

– A divat ma is gyorsan változik, de vigyázni kell, mennyit újítunk évről évre. Az emberek várják is az újat, de ragaszkodnak is a magszokotthoz. Szeretnék néha teljesen mást csinálni, mint addig, de muszáj visszafognom magam, hiszen a kollekciómon látszódnia kell, hogy én követtem el. Ott kell lennie rajta a kézjegyemnek.

– Önnek mi a kézjegye?

– Olyan nőknek készítek ruhát, akiket nem hoz zavarba, ha minden szem rájuk szegeződik, amikor besétálnak valahová, sőt, kifejezetten élvezik ezt. Szeretem a nagy kivágásokat, a nőies vonalakat, miközben figyelek arra, hogy a ruha véletlenül se legyen közönséges. Hanem elegáns, kívánatos, finom.

– Úgy tudom, Velencében él.

– Egy tizennegyedik századi épületben, egy kis utcában a Szent Márk tér mögött. Csodálatos gótikus ablakaink vannak, és ezt az utcát szerencsére a turisták nagy része elkerüli. New Yorkban dolgozom: a legjobb hely arra, hogy maximális sebességen pörögjön az ember. Hogy egy kis stúdióban, cigarettával a szájban és egy kihűlt kávéval az asztalon, napestig görnyedjen a földre terített ruhák felett. Velence inkább a nyugalom és szabadság szigete. De ne higgye, hogy egész nap otthon ülök, és bámulok ki a gótikus ablakomon! Sajnos, örökmozgó vagyok.

– És Budapest? Úgy hallottam, tervezi, hogy lakást vásárol itt is.

– Igen, szeretnék egy kis garzont. Azt utóbbi két évben háromszor is jártam itt, és mély nyomot hagyott bennem a város. A válság ellenére én a fejlődést is látom – elég csak megnézni, mennyit változott a Váci utca az elmúlt évben. Azon gondolkodom, kellene itt is nyitni egy boltot. Komoly érzelmek fűznek ehhez a városhoz. Ide kötnek a gyökereim.

– Budapest tehát a harmadik otthona lesz.

– Lassan nehéz lesz követni, hogy mire is gondolok, amikor azt mondom: megyek haza.

– Az elmúlt napokban körül tudott itt nézni. Hogyan öltöznek a magyar nők?

– Ami kritikám van, az nemcsak a magyarokra jellemző, hanem a nyugati világra, általában. Mostanában divat alulöltözködni, még akkor is, ha az adott szituáció megengedné az eleganciát. Semmi bajom a kék farmerrel, de néha nem volna jobb egy kicsit kitűnni, szexinek, elegánsnak lenni?

– Persze. Ám az olyan – amúgy csodálatos – ruhák, mint a Venexiana, a legtöbbünknek megfizethetetlenek.

– Nem kell ahhoz „haute couture” ruha, hogy elegánsak legyünk. Elég egy-egy apróság, valami feltűnő, hivalkodó, de nem közönséges semmiség, amivel feldobjuk az összehatást. Azt ajánlom mindenkinek, merjen hallgatni a megérzéseire, hiszen a legtöbben tudjuk legbelül, mi áll nekünk jól. Menjünk el a boltba, válasszuk ki, ami tetszik, majd kérdezzünk meg három arra járót, hogy mi a véleménye! Ha ketten rábólintanak, már nem nyúltunk félre.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Kovács Katit újra felfedezték – rajongóival fiatalodik » • D. Tóth Kriszta: Kismamás-orvosos » • Egyszerű és gyors: készíts otthon hamburgert! » • Három női művésszel a nőművészet nyomában » • Klímaváltozás vagy (és) katasztrófa » • Adakozás válság idején »