Segítség, nős férfit szeretek! Elhagyja értem a családját? – Soma Mamagésa válaszol

Kedves Soma!

Négy és fél éve szerelmes vagyok egy nős emberbe. húsz év a korkülönbség közöttünk, két gyereke van, a nagyobb már elköltözött otthonról a tanulmányai miatt, a kisebb most érettségizik. Az első évünk rózsaszín ködben telt, bár autóban bujkáltunk, semmi nem okozott rossz érzést. Akkor elnyertem egy ösztöndíjat egy külföldi egyetemre, de biztatott, hogy menjek, mert ugyanúgy fog szeretni.

Ez a fél év azonban úgy telt, hogy hol ő féltékenykedett, hol én. Amikor hazajöttem, egyszerre voltam boldog és bánatos. Arra vágytam, hogy felhőtlenül lehessek a szerelmemmel, de ha szóba hoztam, akkor ingerült lett – rengeteget vitatkoztunk. A második évfordulónk után szakítottam vele. Szabadságra, normális életre vágytam… Bár igazából csak szerettem volna felhívni a figyelmét arra, hogy elveszíthet. A „szakításunk” utáni év olyan „se vele, se nélküle” állapotban telt. Voltak próbálkozásaim más, független férfiakkal: korombeliekkel, picit idősebbekkel vagy épp egy-két évvel fiatalabbakkal, azonban senkibe sem tudtam beleszeretni.

Aztán jött egy fiatalember, aki több hónapnyi kitartó udvarlásával felhívta magára a figyelmemet, és megszerettem – ha nem is azzal a lángolással, de tiszteltem, és fizikailag is vonzódtam hozzá. Ekkor azt gondoltam, nekem ez kell, így le tudnám élni az életemet. Öt hónap után, amikor már stabilnak éreztem a kapcsolatomat, megírtam az exemnek, hogy van valakim. Azt válaszolta, örül a boldogságomnak, de kis idő elteltével többször is felhívott, találkozni akart velem, és láthatóan féltékeny volt. Bár azt mondta, nem akarja megzavarni az életemet, azt szeretné, hogy ne a veszekedések maradjanak meg bennem vele kapcsolatban.

Eltelt egy-két hónap, és az új kapcsolatomban is jöttek a megingások: az új kedvesemnek is előkerült a „múltja”. Ha véletlenül összefutott a volt barátnőjével, mindig mélabús lett, néha egy hétig sem láttam. És ekkor megint kibe kapaszkodtam…? Újult erővel bókolt nekem az exem, fellángoltak az érzéseink, és elcsattant az első csók. Onnantól kezdve tudtam: én újra a szerelmet választom.

Rengeteget beszélgettünk a kialakult helyzetről a régi-új szerelmemmel – már nem az autóban, hanem a lakásomon (időközben elköltöztem otthonról, elvégeztem az egyetemet, dolgozom). Többször elmondta: bár szeret, nem tudja, megteheti-e velem, hogy idejön öregen, szerelmesen, és felforgat mindent körülöttem. De én belementem: megszűnt a bizalmatlanságom, újra boldog vagyok, tele tűzzel. Amitől viszont tartok: ő már felépítette az életét, és ha elválik, akkor mindent újra kell kezdenie. Elveszítheti a gyerekei szeretetét, és mindezt miattam. Az is felmerült bennem, hogy esetleg mégsem válik el, nem meri megtenni… Attól kevésbé félek, hogy elfordul tőlem a családom, ha megtudják, hogy húsz évvel idősebb a párom. Úgy vélem, minden csoda három napig tart.

Ám nem tudom nem félteni őt, mert más beszélni a válásról, és más, ha meg is történik. Nem akarom, hogy megbánja a döntését, hogy a gyerekei ne szeressék, azt szeretném, hogy boldog legyen. De én is a boldogságához tartozom, ez biztos – és nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Valami új kapujában állunk, és egy lépésen múlik az életünk. Meg merjük tenni?

Előre is köszönöm a válaszodat:
egy menthetetlenül szerelmes lány

Kedves jelenleg szerelmes lány!

Azt, hogy ti mit merjetek megtenni, vagy mit ne, abba nekem semmilyen beleszólásom nincs. Többször kifejtettem ezzel kapcsolatban a véleményem: egy egészséges felnőtt embernek minden esetben magának kell döntenie az életéről. Ha szülő, családtag, barát – bárki – beleszól más életébe, az igen nagy hiba. Akit viszont bármiben befolyásolni lehet: megérdemli.

A helyzet, amelyben most vagy, már csak egy okozat – engem viszont az okok izgatnak, bár kevés az információm. Nem tudom, milyen volt gyermekkorodban az apukáddal a kapcsolatod, hogy az ő korosztályából választottál férfit. Ami azt jelenti, hogy te majd kicsattanó negyvenéves korodban – ha együtt maradtok – egy hatvanéves férfival élsz… Lehetnek illúzióid az örök szerelemről (ami valóban újra és újra akár meg tud újulni), és mondhatsz ilyen gyermeki elképzelésből fakadó csacsiságokat, hogy „nekem ez kell, így le tudnám élni az életemet”, de az az igazság, hogy ez nem így működik.

Az egész leveledből azt érzem, hogy neked előre kitalált forgatókönyveid vannak a jövőre vonatkozóan. Ez belső bizonytalanságból fakad, ahogyan az is, hogy neked mindig kapaszkodnod kellett valakibe. Amíg ennek fel nem tárod a gyökerét, és fel nem dolgozod az ott ért sérüléseket, újra és újra meg fogod ismételni, mint egy elakadt lemezjátszótű. A kóros féltékenység is erre utal. Az ilyen erős féltékenység gyökere többnyire a szülők, legtöbbször az anya elvesztésének az átéléséből fakad. Ez jöhet egy csecsemő- vagy kisgyermekkori túl korai és radikális leválasztásból is, ahova az ún. „regressziós spirálon” újra és újra visszazuhan az ember, ezért aztán görcsösen ragaszkodik a bizonyossághoz, biztonsághoz.

Az, hogy te öt hónap után ki mered jelenteni egy kapcsolatról, hogy „nekem ez kell, így le tudnám élni az életemet”, azt jelenti, iszonyú erővel keresed a biztosat. Mivel benned belül nincs meg, azt gondolod, majd kívülről, más által meglesz – pedig az a helyzet, hogy ez épp fordítva működik. Mivel ennyire labilis vagy, amint megjelent a srác exbarátnője a képben, te azonnal kiszálltál, és gyorsan visszatértél a régihez – ahelyett, hogy egyedül lettél volna, hogy letisztuljanak az érzéseid. Szerintem ez most is jót tenne! Azt javaslom, mielőtt a mások életét is meghatározó, egész életre kiható döntést hozol, tarts egy kis szünetet, és foglalkozz magaddal: a bizonytalanságoddal, görcsösségeddel, szorongásaiddal. Próbáld meglátni kívülről is a férfiakkal – beleértve az apáddal – való kapcsolatodat, akár külső segítő által.

Azt írod a szeretőddel kapcsolatban: „Elveszítheti a gyerekei szeretetét, és mindezt miattam.” Na ez az, ami nem létezik! Egy egészséges felnőtt soha nem mutogathat a másikra. Az, hogy otthagyja-e a családját, vagy sem, csakis az ő döntése. Ráadásul – elvált szülők gyerekeként tudom – a szüleim iránti érzelmeimnek semmi köze az új férj/feleség (mindketten újraházasodtak) jelenlétének. Elég fura is lenne, ha a gyerek attól tenné függővé a szeretetét, hogy a szülők az ő elvárásainak megfelelnek-e. A gyereknek nincs joga megítélni a szülőt, ha pedig mégis megteszi, a harmónia lehetőségétől fosztja meg magát. A gyerekek szeretetéhez igazából nincs köze a válásnak, a szeretet azon fog múlni, működik-e az áramlása oda-vissza.

Még egy adalék: Hellinger azt mondja: „ha egy idősebb férfi jelentősen fiatalabb nőt vesz feleségül, akkor az anyját veszi el. A fiatal nő nem a feleségét, hanem az anyját képviseli. Ugyanúgy a sokkal idősebb nőknél is. A párkapcsolat egyidőseknél alakul ki, természetesen bizonyos határokon belül.” (Részlet Johannes Neuhauser Mitől működik a szerelem? Bert Hellinger párterápiája című könyvéből.) Lehet, hogy furcsán hangzik, de néha a tudatunk alig tudja felfogni, mi mindent él át a lélek…

Kedves pillanatnyilag szerelmes leányzó, szerintem még kicsit „hűtsd a niggereket” (ezt a saját ösztönénem követelőzésekor szoktam magamnak mondani), és indulj el az önismeret útján, hogy a jövőben egészséges, stabil nőként önállóan tudd meghozni azokat a döntéseket, amelyek nem a múlt sérüléseiből fakadnak, hanem a JELEN-lét stabilitásából!

Soma Mamagésa