A népszerű híradósnak megint kisfia lesz!

– Az a gyanúm, nemsokára szükség lesz a harmadik kezedre is! – mondom, amikor kihámozza a kisfiút a kabátkájából, és végre megkönnyebbülten lehuppan mellém az asztalhoz.

– Majd az is kinő, ha eljön az ideje – válaszolja rendíthetetlen nyugalommal. – Eddig is úgy volt, hogy akkor találtak meg az új feladatok, amikor a többi dolgomat már képes voltam összhangba hozni. Mikor feljöttem Szarvasról Budapestre, még azt is nehéz volt megszerveznem, hogy a lakásomtól naponta időben odaérjek a munkahelyemre. Aztán jött a sport, a barátok, a szerelem, és végül Cristiano, a fiam – aki kétségkívül az eddigi legnagyobb kihívás az életemben – és én szépen lassan mindenre felkészültem…

Ekkor lép oda hozzá a pincér, és átnyújt neki egy gyereksapkát.

– Asszonyom, ezt elvesztették!

– Hoppá! – neveti el magát a rajtakapott kismama. – Úgy látszik, mégsem tudtam egészen felnőni a feladathoz. De a gyerek még megvan, az jó hír! Ugye kisfiam, elfoglalod magad, amíg beszélgetek? – szól át a tálalóasztalhoz, ahol az ötéves Cristiano csendesen nekiállt megdézsmálni a kikészített mézes sütis zacskókat.

– Csak hármat eszem, anya, annyit szabad, ugye?

– Szeretem a rendet – folytatja Éva felém fordulva, miközben bólint a kérésre. – Megnyugtat, ha átlátom az életemet, határidőnapló nélkül például képtelen lennék élni…

– Hogy fér ebbe bele egy szicíliai férj?

– Hát nem volt könnyű! Az elején időnként kiakadtam a káoszon, ami minden olaszt körülvesz. Azon, hogy képtelenek bármit időben megcsinálni, és lehetőleg még abba is beletesznek egy csavart. De ma már nem zavar. El kell fogadnom, hogy Salvo másképp nőtt föl, másképp lát és érez, és hogy abban a jóléti társadalomban, ahonnan jött, soha nem kellett semmiért megfeszülnie, ezért olyan nyugodt és laza.

– Nagyon nőcisen viseled a terhességed. Mintha egy olasz divatmagazinból léptél volna ki.

– Nem tudom, mi ez a dili rajtam. Jaj, azt hiszem, most akadt be a székbe a harisnyám! – amíg bosszúsan próbálja kiakasztani a szemet, bevallja. – A fiammal valahogy jobban beleadtam magam a kismamaságba. Nem érdekelt, mit eszem, hogy nézek ki, azt a ruhát hordtam, amelyikbe belefértem, híztam is a végére húsz kilót. Ez a terhesség más. Jobban odafigyelek, már tudom, attól, hogy az ember kismama, még maradhat NŐ. Hogy hagyhatnám el magam? A szerelem első hónapjaiban, amikor ki se láttunk a rózsaszín ködből Salvóval, még minden mindegy volt, ám hat év után a párkapcsolatért már tenni kell. De az is lehet, hogy anyunak van igaza: „Öreg lónak kell a cifra kantár!”

– Az olasz férfiak különösen adnak a külsőségekre?

– Nem tudom, de az biztos, hogy Salvo nagyon szeret engem öltöztetni. Ha lemegyünk Szicíliába, egyfolytában a boltokat járja velem. Tavaly elvitt egy ismerős butikba, ahol csak ki kellett ejtenem a számon, hogy egy farmert szeretnék, a kereskedő azonnal elővarázsolta azt az egyet, amelyikről már régóta álmodoztam. Az olaszok hihetetlen jó kereskedők, és ami a fő, kiváló emberismerők. Tulajdonképpen emiatt mentem hozzá Salvóhoz is.

– Hogy derült ez ki róla? Hiszen nem is tudtatok egymás nyelvén!

– Úgy, hogy ültünk Szicíliában a tengerparton, ahova nyaralni mentem, és ő két hét után, puszta metakommunikációs jelekből ítélve, olyan pontos képet festett rólam, amilyet a legközelebbi barátaim se tudtak. Szavak nélkül is olvasott a lelkemben. Sírva rohantam föl az apartmanba, hogy tessék, itt van az az érzékeny, jó humorú, vagány pasi, akire mindig vágytam, és kétezer kilométer választ el tőle. Eleinte nem hittem abban, hogy működtethető ez a kapcsolat. Salvo azonban szerencsére nem nyugodott bele, nyilván épp a kihívás izgatta.

– Annak idején nem jósoltak nagy jövőt ennek a házasságnak. Azóta eltelt hét év, és ti már a második gyermeketeket várjátok.

– Talán épp a dac lendít át bennünket a nehézségeken. A bizonyítási vágy, hogy azért is megmutatjuk a sok károgónak. Különlegesnek éreztük magunkat, mint ahogy gondolom, az elején minden szerelmespár, csakhogy ezt az illúziót nekünk máig sikerült megőriznünk. Közben én megtanultam olaszul, Salvo meg már szépen pötyög magyarul – lassan a nyelvi akadályokat is leküzdjük.

– És Cristiano?

– Ő kétnyelvű. Az apja csak olaszul beszél vele, és a nyarakat az olasz nagyszülőkkel tölti. Kérdezd csak meg tőle, melyik a kedvenc étele.

– A carbonara – fut oda élénken a kisfiú, mihelyst meghallja a nevét. – Anya, mi is a prosciutto magyarul? Ja, igen, sonka. Az van benne. Vagy inkább szalonna. Szicíliában a nagymama sokat főzött nekem…

– A második gyereket is így szeretnénk nevelni – mosolyog az édesanyja. – Ha egyszer úgy hozza a sors, hogy Olaszországban szeretnének élni, az is természetes legyen számukra. El se tudom képzelni, hogy a nagyszüleik ne tudjanak szót érteni velük, szégyellném magam.

– Mit szeretnétek második nekifutásra, kisfiút vagy kislányt?

– Korábban volt egy mesénk Salvóval, ami Jenniferről, egy már-már idegesítően jó kislányról, és Vincenzóról, egy égedelem kisfiúról szólt, akik majdan a mi gyermekeink lesznek. De hát nem minden alakulhat úgy, mint a mesében. A második baba, úgy néz ki, szintén kisfiú lesz. De azért nem kell aggódni, a rosszaság stimmel. Ez a baba már most úgy rúgkapál, mintha hurrikán dúlna a hasamban. Ha éjjel kettőkor érek haza, még izeg-mozog, ha hajnali négykor kelek, akkor már forog. Amennyiben ebből következtetni lehet a majdani alvásritmusára, valószínűleg éjjel-nappal ébren leszünk.

 A cikk második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!

Még több az e heti Nők Lapjából: • Gyerekesek kontra gyerektelenek » • Zsírégető citromos fogások » • Mi baj volt, Zsanett? – Kétségek és kérdések egy nemierőszak-ügyben » • Szigorú fogyózás után féktelen habzsolás » • Hajrá palacsinta, húzz bele, mákos guba! » • Nők a változó világban: Miért zavar minket a burka? »