A nők és a majmok hasonlóan nevetnek

A hír: A nők és a majmok hasonlóan nevetnek
 
Ha a majmok alávetett helyzetben érzik magukat egy társukkal szemben, nevetéskor megmutatják fogaikat. A nők hasonlóan cselekszenek olyan helyzetben, amikor nem érzik magukat dominánsnak – fejtette ki Nicole Krämer, a Duisburg–esseni Egyetem szociálpszichológusa.

A szerdán záródó tizenharmadik nemzetközi mimikakonferencián arról tanácskozik hatvan európai kutató, miről ismerik fel az emberek a valós érzelmeket.

Az érzelmek felismerésének kulcsszava az orbicularis oculi: a latin kifejezés a szem körüli záróizomra utal, amely mindig a valódi nevetésnél lép működésbe, ezáltal válnak láthatóvá a szarkalábak. Amennyiben ezek az apró ráncok nem jelennek meg, a nevetés nem igazi. A kutatások során megállapították, hogy a magasabb beosztásban lévők alapvetően kevesebbet mosolyognak a nap során. E tekintetben a nemek közt is megmutatkoznak a különbségek, hiszen a nők többet mosolyognak munka közben, mint a férfiak.

Különvélemény Winkler Nórától

A majmokkal való hasonlóság olvastán először felébredt bennem a feminista, hogy na, hagyjuk ezt a szétválasztást, maradjunk abban, amit már az iskolában is tanultunk, hogy mi, emberek és a majmok gesztusainkban, érzelmi kötődéseinkben, viselkedésünk bizonyos elemeiben hasonlítunk. A majom kör után viszont két dolog jut eszembe. Az egyik: a nevetőráncok. Még ma is, amikor őrületes energiák, kutatás, kémiai fejlesztések szolgálják, hogy minden ránc, ereszkedő kontúrok, szemhéjak, megfáradt ajkak, ez az elgyötört kis csapat, ha lehet, örökre eltűnjön az emberi arcról, szóval még ebben a közegben is megmaradt az ázsiója a nevetőráncnak. Idősebb emberek arcára igazi derűt visznek ezek a szem körüli kis ívek, még akkor is, amikor nyugodt tekintettel csak szemlélődnek. Ezekre az emberekre ránézve akaratlanul is egy jól megélt életet érzékelünk, valami természetes harmóniát, egyensúlyt, valódiságot.
Gondoljunk csak az életbiztosítók reklámkiadványaira, ahová szerintem egy konkrét csoportot hívnak modellnek, és az idősebb, ámde biztonságban élő nagyszülők arcán pont a mosolygóráncok sugallják a szépen leélt évtizedeket.

A másik, ami elgondolkodtatott: a mosolyok valódiságának mérhetősége. Múltkor néztem a tévét, ahol élő műsorban egy frissen megválasztott szépségkirálynőt mutattak, aki a rendezők bénázása, a műsorszámok végtelen hossza miatt csak bőven éjfél után kapta meg a koronáját. Ült szegény, hallgatta a bárgyú beszédeket, fejére tették a díszt, és onnantól tette a dolgát, bámult a vakuk irányába, és minden fogát megmutatva mosolygott. Már komikusan hosszú ideje csinálta, arra gondoltam, igazán megszánhatná már valaki, de senki sem tette, úgyhogy ő mintegy negyedórán át igyekezett őszinte derűt csalni az arcára. Ha a fogak kimutatásával tényleg akkor operál egy nő, amikor nem érzi magát biztonságban, akkor nála ez tiszta sor volt, értettem, miért vicsorít sima félmosoly helyett. De ha tágítjuk a kört, arra jutunk, hogy a legoptimistább, legsikerorientáltabb portrék szinte mind hazugok, amit sejthettünk eddig is, mert ki gondolná, hogy egy műteremben, várva a fények beállítását, kis igazításokat, követve az instrukciókat – lejjebb az állal, jó, profilosabbat, jó, nyisd jobban a szemed –, szóval hogy ezekben a percekben bárki is zavartalanul, mintegy belülről érezné magát sikeresnek, magabiztosnak, célra tartottnak. Ezt a kiszolgáltatottságot ellentételezi a fogsormutizás. Persze úgy is lehet nézni, hogy az élet tulajdonképpen igazságos – aki nem nevet jókat, cserébe ráncos sem lesz.

A hét korábbi különvéleményei: 
Soma: Minden negyedik fiatal elhagyná az országot »
Karafiáth Orsolya: Aláírást gyűjt egy anya a családon belüli erőszak ellen »