Túl sokba kerülnek az öngyilkosok

A hír: Hatalmas összegbe kerülnek Japánnak az öngyilkosok
A depresszió és az öngyilkosság tavaly 2,7 billió jenes (7224 milliárd forintot kitevő) veszteséget okozott a japán gazdaságnak – közölte a szigetország kormánya Tokióban.
A nyilvánosságra hozott összegből 1,9 billió jen az öngyilkosságot elkövetett emberek kieső jövedelmét takarja. Ez az első alkalom, hogy a japán kormány ilyen jellegű adatokat ismertetett.
Az egészségügyi minisztérium szerint a céljuk az volt, hogy tudatosítsák az emberekben, milyen magas az öngyilkosok aránya az országban. „Az emberi életek elvesztésének tragédiája mellett rá kívántunk mutatni arra is, hogy a gazdasági veszteség ugyancsak roppant súlyos” – fejtette ki Nakatani Jukiko, a minisztérium alkalmazottja.
Tavaly 32 845 ember vetett véget életének önkezével a szigetországban. Az öngyilkosok száma sorozatban 12. éve haladja meg a 30 ezret. Az öngyilkosságot elkövető férfiak arányával Japán a nyolc legfontosabb ipari állam (G–8) közül Oroszország mögött a második helyen áll, az öngyilkos nők esetében viszont az első. (MTI)

Különvélemény Peller Marianntól
Én azok közé tartozom, akiknek soha nem fordult meg a fejükben az öngyilkosság mint egyetlen, utolsó menekülési terv, tűnjön is bármilyen kilátástalannak egy-egy élethelyzet. Persze tudom én, hogy nekem eddig szerencsém volt, mert igazán nagy tragédiát nem kellett átélnem. A munkahely és/vagy szerelem elvesztését pedig nem vagyok hajlandó tragédiaként felfogni, mert nem engedheti meg magának az ember, hogy beletörődve a – sok esetben nem is – megváltoztathatatlanba, elterpeszkedjen, fetrengjen a szomorúság ragacsos, lehúzó mocsarában.

„Tényleg fárasztó feladat törődni a környezetünkben élőkkel?”

A szakemberek szerint a legtöbb öngyilkosjelölt valójában nem is akar meghalni, csupán szeretné felhívni a környezete figyelmét magára vagy a megoldhatatlannak érzett problémáira, ha másképp már nem tudja elérni, hogy törődjenek vele. Tényleg olyan bonyolult, nehéz vagy fárasztó feladat ez? Mármint odafigyelni, törődni a környezetünkben élőkkel? Önöknek nehezükre esik?
Gondoljanak csak bele egy pillanatra: tudják-e a közvetlen szomszédjaik nevét például? Köszönnek-e egymásnak mosolyogva, netán váltanak-e csupán egy-két semmitmondó, de kedves mondatot egymással nap mint nap? Pedig ezek az apró, kedveskedő figyelmességek egy teljes napot (néha akár kettőt is) fel tudnak dobni, amitől azt érezhetjük, hogy van értelme az életünknek, mert figyelünk egymásra, akár számíthatunk a másikra baj esetén.
Én időnként már-már sportot űzök abból, kit hogyan lehetne a nap során egy-egy jól megválasztott mondattal megmosolyogtatni, jobb kedvre deríteni. Természetesen nem kell lódítani, de ha a közértben a pénztárosnak jól áll az új frizurája, megdicsérem, vagy ha a zöldséges látványos fogyáson van túl, akkor azt sem hagyom jó szó nélkül. Ugyanis ha a környezetemben jól érzik magukat az emberek, az engem is feltölt pozitív energiával. (Milyen önző vagyok, nem igaz?)

A Külkereskedelmi Főiskolán volt egy rettegett, kifejezetten rosszindulatú számítástechnika-tanárom. Három hónapomba került, míg elértem, hogy gonosz, „nem tudjátok, hülyék vagytok!” típusból mosolygós, „na, megmutatom még egyszer…” típussá váljon. Ez igazán nagy kihívás volt, itt a vegyes, néha finoman beszólós, de egyébként kedvesen viccelődős taktikát kellett alkalmazni. Imádtam figyelni a folyamatot, ahogy szépen lassan kinyílt az ember. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki legyen a környezetében élők terapeutája. Csak arról van szó, hogy tegyünk valamit a saját érdekünkben!
Ezennel minden kedves olvasót egy játékra invitálok. Akinek van kedve (tényleg megéri!), próbálja ki, hogy az elkövetkező egy hétben mindennap egy szabadon kiválasztott embert mosolyra (vagy akár nevetésre) bír. Tőlem lehet bókkal, de lehet viccmeséléssel is, a lényeg, hogy picit figyeljünk oda egymásra. Ha nem érzi már a harmadik napon, hogy picivel szebb a világ, sőt az élet, nyugodtan abbahagyhatja! Jó játékot és kellemes feltöltődést mindenkinek!