Testvérek közt

Kezdetben minden édesanya azon morfondírozik, tudja-e majd úgy szeretni a második gyermekét, mint az elsőt. Aztán mindig kiderül, az irántuk érzett szeretetünk nem osztódik, hanem hatványozódik. Az erőnkkel, az időnkkel és a figyelmünkkel viszont egész más a helyzet. A nap, sajnos, nem lesz hosszabb attól, hogy már nem egy, hanem két – esetleg több – gyerek igényel tőlünk odaadó gondoskodást. Több csemetét kell eljuttatnunk naponta óvodába, iskolákba, különórákra. Különösen embert (anyát) próbáló feladat, ha a gyerekek között nagy korkülönbség van, mert a különböző korú gyerekek másféle játékok, tevékenységek iránt vonzódnak, más a „dolguk”, és legfőképp a szülőktől is másféle figyelmet várnak el.

A tesó-ügy

Kezdetben akkor sem egyszerű a helyzet, ha a gyerekek között kis korkülönbség van. Hiszen az első másfél-két év a kicsik életében óriási változást hoz. Az újszülött tökéletes odafordulást kíván az anyától, míg a „nagynak” – miközben ugyanúgy igényli az anyai jelenlétet és törődést – már egészen más a napirendje, mást eszik, másféle játékok iránt érdeklődik. Egy másfél-kétéves már sok mindent megért, talán türelmes is tud lenni. Azt viszont nehezen fogja megemészteni, hogy az édesanyja, akinek eddig ő volt az egyetlen, most egy új gyereket ölelget folyton.

„Azok voltak a legnehezebb pillanatok, amikor szoptatni próbáltam a kicsit – meséli Kata. – Ilyenkor Hannácska a fejemen meg a hátamon ugrált, mert kétévesen még ő is nagyon igényelte a testi érintést, és nehezen tűrte, hogy neki kevesebb jut. Úgy oldottam meg a helyzetet, hogy szoptatás közben leültettem magam elé és meséltem neki. Egy gyermekpszichológus barátnőmet is megkérdeztem, mit tehetek, hogy nyugodtabb legyen. Mert a kicsi születése után az éjszakáink is nehezebbek lettek. Azt tanácsolta, legyünk együtt kettesben úgy, hogy csak rá figyelek. Napközben, míg a kicsi aludt, kettesben játszottunk, homokoztunk, hintáztunk, meséltünk. Nem kellett sok idő, néha elég volt fél óra is ahhoz, hogy bebizonyítsam neki, ugyanúgy szeretem, mint régen, és utána már egész másképp telt a nap.”

Gombos Bernadett pszichológus

„Valóban a személyre szabott figyelem a legfontosabb ilyenkor – erősíti meg Gombos Bernadett, gyermekpszichológus. – Nem kell bűvészkedni azzal, hogy egyszerre, megosztva figyeljünk rájuk, mert ez alig lehetséges, és valójában nincs is rá szükség. Már csak azért sem, mert ha egyszerre próbálunk kétfelé figyelni, akkor a testvérek rivalizálni kezdenek egymással. Megpróbálják kiharcolni, hogy rájuk több idő, erő jusson, és ez a testvérféltékenység kiindulópontja. Ha nagy a korkülönbség közöttük, akkor a nagyobbik meg fogja érteni, ha azt mondjuk neki, várnia kell. De csak akkor lesz türelmes, ha úgy érzi, érdemes várnia, mert igazán figyelünk majd rá. Nem mindegy, hogyan fogalmazunk. Ne mondjuk neki azt, hogy „Most maradj csendben, mert nem érek rá! Nem látod?” Ez nem fogja megnyugtatni. Jobb, ha úgy kezdjük, „nagyon érdekes, amit elkezdtél mesélni, igazán szeretnélek meghallgatni, figyelni rád, de most nem vagyok rá képesek. Szólni fogok, ha figyelni tudok rád.” Előfordulhat az is, hogy a nagy kamaszodik, és már nem is próbálkozik felkelteni az érdeklődésünket, mert annyira elmérgesedett a helyzet. Ilyenkor érdemes magunktól felajánlani egy-egy alkalmat, amikor csak vele foglalkozunk. Jó, ha tudja, hogy kíváncsiak vagyunk arra, mi van vele, mi érdekli, mi köti le mostanában. Elmondhatjuk azt is, hogy tisztában vagyunk azzal, nem könnyű a helyzete, mert a kicsi több időt és figyelmet követel, mégis szeretnénk, ha szólna, neki mikor van szüksége ránk.