Drogozásra kényszerítették osztálytársukat

A hír: Drogozásra kényszerítettek egy fiatalt a társai
„A fiatalok ott cigarettáznak, isznak alkoholt és használnak drogot, ahol a szülők nem látják őket” – mondják a szakemberek. A téren, a szórakozóhelyeken és már egyre többször az iskolában is. A kábítószert valószínűleg iskolai közvetítőkön keresztül vásárolták a salgótarjáni középiskolások. Egyikük rosszul lett, mentőt kellett hozzá hívni, akkor derült ki, hogy öt fiatal kényszerítette a marihuánás cigaretta elszívására. Az ügyben a rendőrség is nyomozni kezdett. Az Országos Egészségfejlesztési Intézet adatai szerint a középiskolások 22 százaléka kipróbált már valamilyen drogot, legnépszerűbb a marihuána.

Különvélemény Peller Marianntól
Miért van az, hogy ha az ember gyermeke szeretne minden előírt és íratlan társadalmi szabályt betartani, akkor elveszíti a környezete megbecsülését? A jól tanuló, udvarias, kedves, figyelmes gyerekekből lesznek a stréberek, hogy szlenggel éljek, a „lúzerek”, a többiek által kigúnyolt, megvetett és általában kinevetett figurák. Mert minden közösségben legalább egy ilyen van.
Mit mondunk egy rossz gyerekre, aki folyton valami csínyen töri az egyébként okos kis fejét, és a kötelezettségekre fittyet hány? Azt, hogy eleven gyerek, akinek megvan a magához való esze. No meg azt, hogy inkább legyen a gyerekünk talpraesett és életrevaló, mintsem olyan, akit könnyen átvernek, vagy akin átgázolnak a többiek. Az, hogy milyen felnőtt válik a gyerekből, persze azon is múlik, hogy milyen személyiséggel született le a Földre, de azt gondolom, talán még nagyobb hangsúly van azon, hogy milyen nevelésben részesül, illetve milyen mintát lát otthon. Mert ha a gyerek sokat „rosszalkodik”, annak bizony legtöbb esetben nyomós oka van. Az okosok azt szokták erre mondani, többek között, hogy nem kap elég figyelmet (lefordítom: szeretetet) odahaza a csemete.
A legtöbbször a szófogadó, stréber vagy lúzernek tekintett és csúfolt gyerekek, ellentmondásos módon, nem feltétlenül lesznek a tanárok kedvencei. Majd később, amikor felnőttként elhelyezkednek, és továbbra is igyekeznek a legjobbak, ugyanakkor a legkedvesebbek és a leginkább szófogadóak lenni, akkor a feletteseik sem feltétlenül rajonganak értük. Sokszor talpnyalónak, bosszantóan jónak, idegesítően kedvesnek és unalmasnak titulálják őket. Ebből számomra egy nagyon szomorú tanulság vonható le: nem valószínű, hogy ha mindent tisztességes eszközökkel szeretnénk elintézni és elérni, akkor célba is érünk életünk során. És úgy tűnik, ez minden korra igaz.

Ki lehet manapság hétköznapi „hős”, akire felnézünk? Egyrészt nyilván azok, akik valamiféle hősies védelmező vagy segítő tettet hajtanak végre. Másrészt ott vannak azok a rosszfiúk (vagy -lányok), akik bár nem tettek semmi olyat, amivel valamilyen nemes célt szolgálnának – sőt épp ellenkezőleg –, mégis felnézünk rájuk, sok esetben még szorítunk is nekik. (Emlékezzünk csak a Whiskey-s rablóra!) Talán azért van így, mert egy picit magunk is szeretnénk ledobni környezetünk elvárásainak súlyos láncait, jó lenne „picit” rosszalkodni. Azt hiszem, az ésszerűség határain belül talán még meg is tehetjük időnként, a magunk szintjén. Ezeket az ésszerű határokat kötelesek vagyunk megtanítani gyermekeinknek, hogy a hírben szereplő szörnyűség ne fordulhasson elő. Jó arányérzékkel könnyen lehet valaki jó és rosszcsont egyszerre úgy, hogy közben sem önmagában, sem pedig a környezetében nem tesz kárt, és mégis szabadnak érzi magát.