Mi vár ránk 2400-ban?

Egy esemény, ami Winkler Nórát a 80-as években felkavarta – s a hozzá kapcsolódó különvélemény
Magát a pontos hírt, ami lázba hozott, úgy nyolcéves korom körül hallottam, teljes pontosságában nem tudom felidézni, de a lényege egy ásatás és az azon előkerült leletek voltak. Lelkesen mesélte a régészeti csoport vezetője, hogy a feltárt kincsekből, napi használati tárgyakból mi mindenre lehet következtetni a több száz, ezer évvel ezelőtt Magyarország területén élt emberek életére. Napokig foglalkoztatott ez a dolog.
A régészet szerintem sok gyerek fantáziáját mozgatja meg, a kincsvadászat-kutatás-megtalálás irtó izgalmas dolgok, és az, hogy ez a mesékből átültethető egy rendes munkakör részévé, varázsosan hangzik. Ecsetekkel porolgatni egy kancsót, ráadásul azt, amit most húztam ki a földből, és bekerülni a történelembe, hiszen korszakos jelentőségű a darab – hát, izgalmas volt elképzelni.
De azt összeraktam, hogy ehhez kicsi vagyok, és biztos sokat kell majd tanulnom, mert nyilván nem mindegy, hogy hol kezdek a kis ásómmal földet túrni, ha meg akarom különböztetni a szomszéd gyerek által viccből elrejtett cserepet egy korosabb darabtól.
De a gondolat, hogy valakik nagyon régen csak élték a napjaikat, főztek, dolgoztak, ettek, és egykoron az a bizonyos agyagedény fontos szerepet játszott az életükben és értékes darab lesz, beleköltözött a fejembe.

A legcikibb sztárhajak a 80-as évekből

Átfutott az agyamon a Mézga család sorozat is, Köbüki, sőt a távoli jövő elképzelésében a Szünidei matinék délutáni tévéadásai is segítettek, a sci-fi filmekben nézegethettem, hogyan is lesz 2400-ban. És felfogtam, hogy akkor – vagyis 2400-ban – majd nagyon izgalmas lesz, hogy mi is volt a Földön 1980-ban, és hogy nekik majd az lesz a nagy lelet, amiből ma én eszem. Félve néztem a tányérjainkat, nehogy eltörjenek, bár az megnyugtatott, hogy ha a jövőbeni régészek értik a dolgukat, diribdarabokból is ki tudják majd deríteni, hogy ezekből ettek az emberek. Megszállott a felelősség érzete. Bármilyen nyom és jel, amit hagyok, egyszer tudományos kutatások alapja lesz! Kihúztam magam, rendet raktam a kis íróasztalomon, kidobtam a felesleges papírfecniket. Aztán rémültem szedtem elő őket a papírkosárból – hát hiszen ez is! Ez is része lehet a leletegyüttesnek. Szegény, szerencsétlen kutatóknak ezekből az irkafirkákból kell dolgozniuk. Na azt már nem. A használhatatlannak ítélt fecniket olyan pici foszlányokra téptem, amikkel majd nem kell bajlódniuk, és onnantól kezdve nagyon odafigyeltem, mit és hogyan írok le. Néha rövid naplóbejegyzésekben meséltem nekik, mizu itt a jelenben.
Ez a nyomasztó felelősség idővel eltűnt – gyanítom, beköszöntött a jó idő és végre kint is lehetett játszani, nem csak a szobában jegyzetelni a 2400-asoknak. De voltaképpen valamennyi megmaradt ebből – mert most is írok, ugyanezt csinálom, hátha azok, 2400-ban majd kutatni kezdik, mi volt itt velünk 2011 márciusában.