Látássérültek a várólistán – Az életet szeretnék tanulni

Olvass bele Vakvágta blogunkba

Mintegy negyven ember demonstrált a napokban a látássérült emberek jogainak érvényesítéséért a Nemzeti Erőforrás Minisztérium előtt; a Látássérült Állampolgárok Jogaiért Mozgalom képviselője tizenkét pontos petíciót adott át Szőke Lászlónak, a tárca fogyatékosügyi főosztály vezetőjének. Forrás: MTI

Vakvágta cafebloggerünk kommentárja
Ne gondoljátok kérlek, hogy bloghoz nem méltó módon politikáról írnék. Ennek több oka is van: ezek közül az egyik, hogy nem értek hozzá, illetve nem szeretem azokat a dolgokat, melyek keményen képesek megosztani a társadalmat.

Írok most elsőként a rehabilitációról, ahogy a mi szempontunkból érdekes:

Bizonyára olvastátok akár a Vakvágta blogon, akár a Nők Lapja Cafe által velem készített riportban, hogy születésem óta vak vagyok, mindig is így éltem az életem. Teljesen más annak az embernek az élethelyzete, aki felnőtt fejjel, akár baleset, akár betegség miatt veszíti el akár egyik napról a másikra a látását. Újra kell szerveznie a mindennapjait, egy más életmódot kell élnie.
Jártamban-keltemben, akár a Láthatatlan kiállításon is sokan kérdezik tőlem, úgymond kinek könnyebb, nekem mint születésemtől fogva vaknak, vagy annak az embernek, aki hirtelen kerül ebbe az élethelyzetbe. Válaszolni helyesen erre a kérdésre nem lehet, egyben azonban bizonyos vagyok: az első időszak szörnyű lehet egy látását elveszítő ember számára, a legalapvetőbb tevékenységek is gondot okoznak, mint a fogmosás, cipőkötés, illetve mivel nem rendelkezik a megfelelő rutinnal a közlekedésben, ebben az időszakban sok tárgynak ütközik.
Fájdalmasabb talán a fizikainál a lelki fájdalom, és ennek leküzdéséhez komoly szakmai segítségre lehet szükség.

Személyesen ismerek azonban sok olyan sorsot, élettörténetet, melyben egy élete derekán megvakult ember a rehabilitációs központok egyikének munkatársai hathatós közreműködésével újra talpra tudott állni, lelkileg, fizikailag megerősödött, fehér bottal vagy kutyával közlekedik, számítógépet használ a vakok számára kifejlesztett képernyőolvasóval, ellátja a háztartási teendőket, mint mosás, főzés, takarítás, és munkát is vállal.

Ezekért a központokért zajlott a demonstráció. Ahol dolgozom, ott sok olyan sorstársammal találkoztam, akik elindultak felfelé a dombon, viszont a szolgáltatás megszűnésével csak úgymond lógnak a levegőben. Például ha azt feltételezzük, amennyiben paprikás krumplit szeretne megtanulni elkészíteni, a krumplit már meg képes pucolni, mert elsajátította ennek a módját, viszont nem tudja megtanulni a többi lépést.

A pontos tájékoztatáshoz tartozik, hogy továbbra is működik egy ilyen központ Budapesten, viszont hatalmas várólistán keresztül lehet csak hozzájuk bejutni, ráadásul amennyire én tudom, én, mint született vak, az ő szolgáltatásukat nem vehetem igénybe. Gondoljatok csak bele, mi lesz velem, ha elhatároznám magam, hogy szeretnék mondjuk főzni megtanulni néhány ételt. Milyen módon keresnék ehhez megfelelő szakembert? Személyes példát említenék a székesfehérvári központban: például a nevem aláírását kíséreltem meg megtanulni némi sikerrel. Egy felkészült gyógypedagógus nagyobb hatékonysággal tud ebben segíteni, mint a barátok vagy egy családtag. Őszinte leszek veletek: egy közeli ismerőssel hamarabb kezdek el hisztériázni, hogy „neked könnyű, és nem vagy elég türelmes”, mint egy szakemberrel, aki a megfelelő képzésben részesült és korszerű módszerekkel tudja oktatni ezeket a mindennapi tevékenységeket.

Nagyképűen hangzik, de a tájékozódás- és közlekedésórámon  „még én is” tudtam újat elsajátítani, azért is vettem fel ezt az órát, mert a célom az volt, hogy ne csak kutyussal legyek képes közlekedni, hanem hosszú fehér bottal is. Képzeljétek, például az engem felkészítő szakemberrel zárt térben a hallásomat fejlesztő feladat az volt, hogy el kellett találni 3, 2 vagy 1 méterről, hogy milyen irányból hallom a tapsolását.

Közlekedéstanulással kapcsolatos történet, bár még a Vakok Általános Iskolájába jártam; ott az utolsó egy évben tanultunk tájékozódást és közlekedést.

A részvizsga feladata, hogy a Hermina úton a Vakok Szövetségébe kellett eljutni fehér bottal. Átkeltem a régóta működő hangos lámpán, és egy nehéz feladat következett számomra: sok-sok parkoló autót kellett kikerülnöm, és némelyik még tolatott is ráadásul. Mivel kőkemény vizsgaszituáció volt, a tanárom mögöttem volt és nem avatkozott be, csak ha balesetveszélyes helyzetbe kerültem volna.

Nagyban „pálcázom” az utat, keresném, merre kellene átmenni, amikor egy fiatal srác, enyhe akcentussal, odalép hozzám, és teljesen szakszerűen, normálisan segített. Kiderült, hogy valamelyik afrikai országból érkezett tanulni. A gond csak az volt, hogy nem akart elengedni, azt mondta, ő segít elmenni a célomig, mert nem aludna nyugodtan, ha egyedül utamra engedne. Tudnotok kell, hogy az úton a Vakok Szövetségéig el kellett haladnom a Hermina út 21., a Vakok Állami Intézete előtt, és az jutott az eszembe, hogy a fiúnak azt mondtam, kísérjen oda a kapuig, mert ott fogok találkozni valakivel. Hosszas győzködés után magamra hagyott, de jólesett a figyelmessége. Közben az oktatóm is odaért és a vizsga is gond nélkül lezajlott.

Miért is meséltem el ezt a történetet? Tanulságként annyit összegeznék, hogy amennyiben láttok egy bizonytalanul botozó vagy kutyával közlekedő vakot, nyomában egy feltűnően jól látó emberrel, aki hagyja a vakot centikre elsuhanni a villanyoszlopoktól és egyéb akadályoktól, akkor először a kísérőtől diszkréten kérdezzétek meg, hogy miért nem segít, mert elképzelhető, hogy ti is egy vizsgát láttok a szemetek előtt.
Nem szeretnék túlzottan optimista lenni, de nem tudom elhinni, hogy ezek a reményt és esélyt adó fészkek az egyik pillanatról a másikra megszűnnek, hiszek abban, hogy lehet megoldást találni a működtetésre.