Hajrá, Trokánok!

A három Trokánnal szinte lehetetlen egy időben, egy helyen találkozni. Először édesapjukkal sikerült beszélni, még a cikkhez készülő fotózás előtt.
– Hány évesek voltak a lányok, amikor elváltak?
– Tíz és tizenkettő.
– Érzékeny kor.
– A múltkor a rádióban meghallottam Nórát erről nyilatkozni. Azt mondta, sokat segített, hogy soha egy rossz szót sem hallottak tőlünk a másikról.
– Milyen érzés hallgatni egy apának, amint a lánya épp „nyilatkozik”?
– Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a két lányomból kolléganő lett.  Szétszóródtunk az országban: Nóri Kecskeméten, Anna Veszprémben, én Szombathelyen játszom. Ősszel mind a hármunknak egy napon volt premierünk. Küldtük az sms-eket: Hajrá, Trokánok!
– Megnézik egymást?
– Ha csak lehet. Most Kecskemétre készülünk. Nóri játssza  Catherine-t Arthur Miller a Pillantás a hídról című darabjában. Erre a szerepre már díjat is kapott.
– Merik kritizálni az apjukat?
– Olyankor azt mondják – papa, ez most nem volt a legjobb… darab.
– Mikor érezte először, hogy már elengedheti őket?
– Életem egyik legnehezebb és legszebb élménye volt, amikor felvették őket a színművészetire. Anna harmadszor jelentkezett, Nóra első alkalommal. Nóriról derült ki hamarabb, hogy sikerült. Egész nap attól rettegett, hogy mi lesz, ha a nővére nem jutott be. Nehéz leírni azt az eufóriát, amikor kiderült, hogy mindkettő bent van. Önerőből, segítség nélkül. Talán ez volt az a pillanat.
– Mire nevelte őket?
– Egyszer láttam egy természetfilmet egy kiscsikó születéséről. Állt rogyadozó lábakkal, megtalálta az anyja emlőit, odafúrta magát, a kanca hagyta egy kicsit, aztán elindult, a kicsi sietett utána. Nem neveltünk. Igyekeztünk reggeltől estig úgy élni, ahogy azt a gyerekeinktől is látni szeretnénk. Meg szokták kérdezni, hogy viseltem a lányok lázadó kamaszkorát. Kicsit szégyenkezve mindig azt kell felelnem – nem volt ilyen. Nem hordtak szögecses csizmákat, nem dohányoztak, nem drogoztak. Lehet, hogy ha zűrösebb életet élek, most szikrázóbb színésznők volnának, de így sikerült.  
– Mitől félti őket?
– Attól, amitől magamat is. A közönség megtölti a nézőtereket, de mintha följebb egyre kevésbé gondolnák, hogy ez fontos dolog.
– Azért most is vannak lehetőségek.
– Persze. Nóri bekerült a TV2 új műsorába, ahol énekelni fog Caramel oldalán. Ennek örülök, mert tudom, hogy értékes munkáról van szó, ami segít, hogy sokan megismerjék.
– Közös munka?
– Inkább a nézőtérről figyelem őket, mint a színpadról.
– Hogy látja a vőjelölteket?
– Rendben vannak. Vőlegény egyelőre csak az Anna mellett van. Egy angol fiú, fél éve ismerkedtek össze, és nagyon boldognak tűnnek. Nem lesz könnyű, de remélem sikerül nekik. Ebbe én már tényleg nem tudok beleszólni.

Nóra, a nyugodt

– Melyik volt az élete legszebb pillanata?
– Amikor megtudtam, hogy a testvéremet is felvették.
– Édesapjuk szárnyai alatt nevelkedtek, és „vasárnapi” anyukájuk volt. Nem lettek ettől fiúsabbak?
– Dehogynem, és ezt nagyon szeretjük mind a ketten. Ha otthon elromlik valami kütyü, azonnal nekem szólnak. Nem tudom, miért, de általában rendbe is jönnek, ha megpiszkálom őket.  
– Színésznőként is fiús?
– Ott nőies vagyok, de otthon nem vonz a smink, az öltözködés. A párom még mindig lelkesedik, amikor divat helyett a fociról beszélgetünk.
– Ő is szakmabeli?
– Igen, de több titkot nem árulok el róla.
– Apja is Kecskeméten kezdte a pályát, ön is. Milyen ott színésznek lenni?
– Jó. Az első pillanattól kezdve befogadtak, jó feladatokat kapok, segítenek, szeretnek.
– Az utcán felismerik?
– A Főzelékfaló nevű helyen rám szólnak, jöjjek gyakrabban.

Anna, a szikrázó
– Azt gondolnám, hogy művész szülők mellett nehezebb gyereknek lenni.
– Nekünk nem volt az. Az viszont valóban súlyosbító körülmény, hogy anyuval együtt játszunk. A Koldusoperában ő lesz az anyám. Mivel nagyon hasonlítunk egymásra, röpködnek a szikrák, ha vitatkozni kezdünk.  
– Tényleg olyan idilli volt a gyerekkoruk?
– A szüleink jó fejek, nyitott, egyenes emberek, tőlünk sem vártak többet, mint saját maguktól.  Biztonságos korszak volt. Nyaralások a siófoki színészüdülőben… végigjátszottuk, nevettük az egészet, felnőttek, gyerekek. Mi, akik együtt gyerekeskedtünk, el is határoztuk, hogy majd egyszerre szülünk. Egyikünk, Sára, el is kezdte; egy gyerekkel vezet.

– Mikor követi a példáját?
– Amikor eljön az ideje.  
– A kedvese angol.
– Igen, Stuart egy magyarországi produkcióban dolgozott; színházi menedzser. Egy ideig távkapcsolat volt, három hónapja Veszprémbe költözött. Nyáron én megyek.
– A házasság önmagában is nagy váltás, hát még ha a vőlegénynek idáig kell hurcolkodnia.
– Én mondtam, hogy maradhat Angliában, de ő csak jött.  
– Mit szóltak a szülei?
– Anyám a boszorkányszemeivel azonnal meglátta, hogy jól választottam. Az apu szkeptikusabb volt, de végül is rám bízta. Most úgy érzem, hogy nem tudok nélküle élni, ő is hasonlóképp van velem. Nem félek.

A cikk nyomtatásban az e heti Nők Lapjában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:

• Teremtsünk időt a családra
• Most rólam van szó – + 7 oldal a lélekről
  
• Trokán Péter és lányai
  
• 6 farmer, 6 alak
  
• Bátor Tábor – négy önkéntes vallomása
  
• Ezotéria – Mi köze a Szaturnusznak az arab forradalmakhoz
  
• Marton Levente kulinarista
  
• Cukros gyerek a családban
  
• Szigorúbb abortuszszabályok jönnek  

Ha előfizetnél a hetilapra, itt és most megteheted!