| Luxus a börtönben – Peller Mariann különvéleménye |
A hír: Galambetetésért került börtönbe Nagy-Britanniában egy anya és a lánya, amiért most azt fontolgatják, hogy beperlik a rendőrséget.
A 76 esztendős Monica McIntosh és 46 éves lánya, Janet szomszédaik miatt kerültek rács mögé, akik elpanaszolták a rendőrségnek, hogy több száz galamb gyűlik rendszeresen McIntoshék kertjébe, az ég meg valósággal elsötétül a felröppenő galambok felhőjétől. A szomszédok nemcsak a madárpiszokkal lettek torkig, attól is tartottak, hogy a „szárnyas patkányok” – így is „becézik” a városi galambokat az azokat megelégelők – valódi patkányokat is a környékre vonzanak.
A rendőrség közrendzavarás címén őrizetbe vette a két nőt, elkobozta házuk kulcsait, csekkfüzeteiket, bankszámlakivonataikat. Külön cellákba terelték anyát és lányát, külön hallgatták ki őket, mintha nagyon nagy lett volna az összejátszás veszélye. Végül a nők csak hét órán át raboskodtak, mert ki tudták fizetni az óvadékot.
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
A városi galambokról mindig egy szörnyű vicc jut eszembe, még a Hahotából, ahonnan egyébként a humorhoz való rendkívül megengedő hozzáállásom fakad. Kortárs íróról szobrot avatnak a város egyik fontos pontján. Kijön a tévé, a rádió, az összes magazin, hogy kifaggassák a nagyságot, milyen érzés is az, hogy még életében itt állhat gránitba öltve.
A nagy alkotó hosszan gondolkodik a válaszon, majd ennyit mond: „Mióta felavatták ezt a szobrot, rendkívüli módon megutáltam a galambokat.” Rossz poén ide vagy oda: mindannyian ismerjük azt a félelmet, amikor szinte menekülnünk kell a galambfelhő alól. Vagy amikor a sántikáló, rühes tollú jószágok kétely nélkül odarepülnek a piknikkosarunk mellé, hogy belecsípjenek a kiflivégbe. Vagy éppen a játszótéren közelítenek a kisgyerekek felé, szinte hintve a bacilusokat maguk körül.
Nem véletlen, hogy ezeket a szegény párákat a patkányokhoz hasonlítják, és hogy a városlakók szabályosan rettegnek egy-egy nagyobb galambinváziótól. Nem véletlen, hogy nem etetjük őket. Gondolom a hír szereplői még a Mary Poppinson szocializálódtak, vagy éppen már a nagymamájuk is szívesen dobálta a morzsát a város számkivetettjeinek. Amikor még kertkapcsolattal rendelkező lakásban laktam, cicusomat, Rigót, naponta egyszer kiengedtem a kertbe. Ilyenkor gyakran előfordult, hogy állatáldozattal próbált kiengesztelni: a padlón kistestű rágcsálók, megtépázott szárnyasok hevertek tekintélyes méretű vértócsában az ilyen kis portyák után. Tudtam persze – ahogy minden macskatartó –, hogy ilyenkor tilos megszidni az állatot, hiszen ez nekünk szól, egy ajándék, a maximális macskabizalom és rajongás jele. Persze nem éppen felemelő látvány a félszemű galamb, a szó szerint szárnyaszegett szarka – de tény és való, hogy a kertünkben nem szaporodtak el végzetesen a csiripelő kis barátaink.
Egyik ismerősömnek is volt egy gyönyörű cicája, Cirmoska. Jól volt tartva az a macska, voltaképpen fegyelmezés nélkül nőtt hatalmasra és fantasztikusan lustára. Hogy mi az a ragadozás – még hírből sem ismerte. Nos, Gézáék egy napon új szomszédokat kaptak, egy postagalamb-tenyésztő házaspárt. A postagalamb nyugodt fajta, főképp egy-egy nagy út után szeret kissé megpihenni. Cirmoska hosszan nézte ezeket az ideális áldozatokat, és gondolta, itt az ideje kipróbálni, benne is fel tud-e horgadni őseinek a vére. Fel tudott. Ám a tenyésztőben is elindult valami, ami eddigi galamblelkének tollait felborzolta, mihelyt meglátta a madarai között vígan lakmározó Cirmoskát. A kerti lapáttal úgy lecsapta, ahogyan azt kell, a saját infarktusát csak ráadásként kapta aztán. Ám ebből a két kis példából kiviláglik, mi lehet az abszolút perfekt és rendőrmentes megoldás.
Nem megy szép szóval? Nem segítenek a fenyegető levelek? Nos, egy jó csapat macskát mindig szerezni, szerintem az ismerősök, a környéken lakók is szívesen összedobnak egy macskakommandóra valót, akiket szépen ráereszthetnek a magokat legelésző galambcsapatra. Kíváncsi lennék, hogy az addig vidám etetők a romok után tovább folytatnák-e missziójukat. Arra gyanakszom, vége lenne a nagy lakomázásoknak, az enyhén szólva is hitchcocki életérzésnek. A csata után azért küldhetünk nekik bátran egy békegalambot…