| Pőre pasikkal a női kvótáért |
A hír: Több száz rózsaszínbe öltözött szőke nő vonult fel szombaton a lett főváros, Riga utcáin. A Szőkék menetét idén harmadszor tartották meg: az első felvonulásra 2009-ben került sor a gazdasági válság nyomasztotta lettek felderítése céljából. „Több mint 500 regisztrált résztvevőnk van, közöttük 15 új-zélandi, hét finn, hét olasz és 32 litván szőke nő” – mondta el Marika Gederte, a Szőkék Lettországi Szövetségének elnöke. A szőkék 2009-ben ötölték ki a felvonulást, amikor a 2,2 milliós lélekszámú volt szovjet tagköztársaság gazdasága 18 százalékos recessziót produkálva összeomlott.
Az EU-tagállam Lettországot azóta is szigorú megszorító intézkedések sújtják, a gazdaság csak lassan lábal ki a válságból, így a letteknek kevés alkalmuk akad mosolyogni.
A Szőkék menete nagy sikerének köszönhetően megszülettek a társrendezvények is: Marylin Monroe-hasonmásverseny, szőke hölgyek koncertje és a rózsaszín ruhás felvonulás. A menet alatt összegyűjtött pénzt lett karitatív szervezetek kapják.
Különvélemény Soma Mamagésától
Na végre! Vannak, akik megmutatják: másképp is lehet! Lazábban, derűsebben, élvezve az életet! Mindezt öniróniával téve, könnyedén.
Mennél inkább belemegy az ember az önsajnálatba, annál inkább lehúzza magát. Az átlagosan egy főre jutó napi négy és fél órás magyar tévénézés sajnos legalább ennyire lehúzó. Mellé a folyamatos panaszkodás és reményvesztettség. Még mindig nincsenek tisztában a tömegek a TÉNY-nyel: hogy az érzéseknek és a gondolatoknak teremtő erejük van. Hogy ebben a mátrixban való lét nem más, mint a saját elménk kivetülése. Magunknak képezzük le azt, ahogyan az életünket éljük.
Mondok egy egyszerű példát.
Vegyünk két halászt. Mindkettő évtizedek óta a tenger gyümölcseiből él. Van otthonuk, családjuk. Az egyik azt hajtogatja: „Micsoda nyomorúságos élet ez! Naphosszat kint vagyok a tengeren, dolgozom, és mi a bérem? Épphogy megélek, micsoda nyomorúságos élet ez? A másik azt mondja: „Micsoda áldás van az életemen! A tenger enni ad nekem és családomnak is. Van otthonom, vannak, akiket szeretek, és vannak, akiket én szerethetek. Mi kellhet még, mindenem megvan!” Kívülről – a díszleteket nézve – ugyanaz az élet, mégis, az egyiket élvezik, a másikat nem.
Tudom, hogy kemény dolog nyomorogni, megtapasztaltam húszas éveim elején. (Emlékszem, évekig arról álmodoztam, ha jómódú leszek, annyi méter (!) virslit fogok enni, amennyit csak bírok. Ma már, hogy megengedhetném magamnak, nem is szeretem a virslit…)
De nem minden a pénz! Elképesztő, ahogy eluralta a világot úgy a jelenléte, mint az elképzelt vagy valós hiánya! Ébresztő! Vegyük már észre a gazdasági helyzettől függetlenül, micsoda bőségben, szépségben, felfoghatatlan mennyiségű örömforrásban élünk! Éljünk, élvezzük az életet, mert az energia úgy vonzza az energiát, mint zsák a foltját. (Márpedig az már egyre nyilvánvalóbb, hogy minden energia.) Életenergia pedig az életből lesz, vagyis az örömteli VALÓDIBÓL.
Ilyen nevetni, játszani, tüzet rakni, tollaslabdázni, kirándulni a szeretteinkkel, alkotni, jókat beszélgetni, ölelni. Kitalálni eredeti dolgokat, ami közben megélhetjük a mindannyiónkban ott levő örök (játszó és szabad) gyereket, önmagunk és mások örömére. Szánalmas, ahogy a felnőttek ennyire komolyan veszik magukat, vagyis a maszkjukat, a szerepeiket… Hajrá, csajok, tartsátok be a tükröt a sok búslakodó, lehúzó arcnak, és a saját szerepébe fagyott okostojásnak, hadd lazuljanak az emberek, hadd oldódjanak a feszültségek!
Hiszen akkor az előrevivő megoldások is könnyebben fognak jönni.
