A világ legboldogabb embere pisztrángot süt

Kertészeti szakközépiskolába jártam, majd utána villanyszerelőnek tanultam. Millió dologgal foglalkoztam már életemben. Voltam autókereskedő, méterárus, volt fényezőműhelyem, dolgoztam egy süteményescég budapesti területi képviselőjeként. Így hozta az élet. Olykor nagyon jól kerestem, majd jött egy krach, akkor meg mélyre zuhantam: sok ilyen volt az életemben. A területi képviselői munkámat is szerettem, elégedett voltam, mert egyáltalán volt munkám. Szeretek dolgozni. Amikor egyszer egy hónapon keresztül nem volt

Klément Ferenc Fotó: Hernád Géza

munkám és otthon voltam, nagyon rosszul éreztem magam. A pisztráng a hatodik kapaszkodásom – nevezhetjük így is.

A pisztráng valójában nem az én ötletem volt. A volt társam, aki hozzám hasonlóan legyezőhorgász, még 2006-ban megkeresett az ötlettel, hogy ismer egy húsz éve használaton kívüli szennyvíztisztítót, mi lenne, ha ott pisztrángot tenyésztenénk. Először elhajtottam, de később úgy alakult az életem, hogy vágytam valamire, ami belülről jön, amit meg lehet valósítani, amit célként ki lehet tűzni, amiért dolgozni kell, mint egy őrült. Ekkor összeraktuk a pénzünket, jelzálogot vettem fel és abból nyitottuk meg a pisztrángtelepet. A helyet nem vettük meg, hanem béreltük az önkormányzattól. A medencékben húszéves bioiszap, sőt nádas is volt, ezt először ki kellett tisztítani. Majd becsöveztük, el kellett egyengetni a víz útját. Lillafüredről hoztuk az első állományt, ebből neveltük ki az első halakat. Horgászként természetesen tisztában voltunk a pisztráng táplálkozásával és szaporodásával, de sokat tanultunk szakkönyvekből, az internetről és más pisztrángtenyésztőktől is. Voltak persze melléfogásaink, halpusztulás is, de a világ egyik legjobb haldokija segítette a munkánkat.

Magunk álltunk a konyhában

Számomra már az elején világos volt, hogy csak a tenyésztésből nem fogunk tudni eltartani két családot. Ezért nekiálltunk Szentendre és Visegrád között keresni egy-egy olyan vendéglátóhelyet, ahol csak italokat árulnak, és ahová odaengednének minket halat sütni. Mi vinnénk a vendégeket az italosnak, nekünk meg lenne helyünk árusítani. Így találtunk rá Dunabogdány mellett a Siesta caféra, ahol 2007 júniusában nyitottuk meg a látványkonyhánkat, mi ugyanis a vendégek szeme előtt készítjük el az ételt. Én ugyan mindig jól főztem, de amikor megtaláltuk a helyet, kikértem az édesanyám és néhány ismerős budapesti séf tanácsát. Soha nem vendéglátóztam korábban, de azt gondoltam, ha valamit szívvel-lélekkel, rendesen csinál az ember, abból baj nem lehet. Könyveket bújtam, utánaolvastam az interneten és így kialakult az étlapon a tizenöt-tizenhatféle halunk.

Még több fotó képgalériánkban! Katt a képre!

Az elején még csak 5-6 volt, de folytonosan kerestem az új ízeket, így jött be a szarvasgombás, a frissen füstölt, amelyet három hónap alatt kísérleteztem ki, vagy a grillezett, amelyet egy angol lánytól láttam a tévében, ő ugyan fürjjel készítette, de némi próbálgatás, átalakítás után kiderült, hogy hallal is tökéletes. Magunk álltunk a konyhában, sütöttük a halat, készítettük a salátát, kivittük a tányért, mosogattunk.

Többségében nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk mind a szakmától, mind a vendégektől. A legjobban annak örültem, amikor nemrégiben egy család gratulált nekem, hogy ugyanolyan jót ettek nálam, mint öt évvel ezelőtt, közvetlenül a nyitás után, azaz tartjuk a színvonalat. Az évek munkájának köszönhetően a Dining Guide-ba is bekerültünk. Amire nagyon büszke vagyok, hogy már a huszonkilencedik embert számolom, aki korábban nem ette meg a halat, de nálam igen. Az egyik kislány anyja sírva köszönte meg, egy idősebb úr pedig felkiáltott: „Mit hagytam ki ötvennyolc éven keresztül az életemben!” Ezek a pozitívumok.

Minden nap küzdelem

Nem akarok több asztalt, mert úgy érzem, hogy az az üzlet rovására menne. Közben felbukkantak versenytársak is, mások is tenyésztenek és sütnek már pisztrángot a környéken, de én úgy gondolkodom, hogy ha a parkolónk közepén nyitna valaki pisztrángsütőt, engem az sem érdekelne. Mert ha nem csinálják olyan jól, mint mi, akkor a vendég egyszer kipróbálja, de nem megy oda vissza. Ha pedig jobban csinálják, akkor ez minket csak inspirálhat, hogy mi még jobbak legyünk.
Minden nap óriási küzdelem és kihívás. Minden nap úgy kelek és úgy fekszem, hogy tudom, holnap megint lesz valami, amit meg kell oldani, amin tovább kell lépni, amit be kell szerezni. Hogy miben más az életem, mint öt évvel ezelőtt? Abban, hogy a legboldogabb ember vagyok a világon, a sok munka ellenére, hiszen azt csinálom, amit szeretek. Van egy négyéves kisfiam, Leányfalun élünk egy bérelt házban az erdőben – nem hiszem, hogy van boldogabb ember a világon.