Egy fiatal festőzseni a zalai faluban

Zalabér, a mesés dombok közt megbúvó falu kicsi: háromszáz ház, nyolcszáz lélek. A hétköznap csendjét a madarak mellett a templom harangjának kongása veri föl, az ordító szegénységet pedig csak az idegen fül hallja. Az ott élők belekövültek, megszokták. Nekik az sem különösebben érdekes, hogy az általános iskola – ahova a gyerekeik járnak – kitűnik a hasonló falvak iskoláinak sorából. Zalabéren mindössze száztíz, a hátrányosak közt is a leghátrányosabb nebuló okításán fáradoznak. Itt tanul a hetedikes Horváth Mátyás is, aki tavaly megnyerte egy nagy cég országos rajzversenyét. Három környezetvédelemhez kapcsolódó téma volt: „Milyennek szeretnéd látni lakóhelyedet felnőttként?” „Hol, milyen tájon nyaralnál majd a gyerekeiddel?” „Ötven év múlva milyennek látnád a Földet egy léghajóból?” Álomszerűnek mondható, hiszen a gyerekek legtöbbje még a fővárost sem látta, és nyaralni sem volt soha. Ezért aki itt fest, kitűnik. Kitűnik, mint Matyi, aki innen indult, pontosabban indulhatna.

Varázslat a vásznon

A kora délutáni órán Horváth Matyi – öt társával és Cseh Németh László tanár úrral együtt – kezében ecsettel áll a rozoga festőállvány előtt. Kiszuperált, kopott széken festéket kever, egyik kezét munkaruhájába törli, a másikkal a sötétkékre fölvisz egy kis lilát. Hátrébb lép. Néz, aztán visszalép, húz néhány vonalat, kicsit hajlít az egyik alak karján, és egyenesebbé varázsolja a hátat.
A képen fölismerhetően ott a víz, a házak, a házak előtt csoportban álló emberek, de Matyi még nem tudja, mit akar üzenni. Mert szerinte minden kép üzen. Ő csak a keze munkájával képes üzenni, a szavak, a beszéd nem kenyere. Mosolyog. Zavarban van, téblábol, hol egyik, hol másik lábára nehezedik, végül azt mondja: „Most még számomra is titok, milyen irányt vesz az alkotás. A holnap, a holnapután majd eldönti. Mert ebből születhet vidámság, béke, boldogság, de félelem, szorongás is. A finomítások döntenek. Az arcok, a kezek, a mozdulatok, a fények. Meg hogy adok-e valamit az alakjaim kezébe.”

Matyi hangulatától függ majd a végkifejlet. Mert lehet ebből a képből fölkavaró, árvíz előtti riadalmat, döbbenetet ábrázoló festmény ugyanúgy, mint esti órán beszélgető, horgászásból hazatartó, boldog embereket bemutató alkotás. Még billeg a mondanivaló: az otthonosság és az otthontalanság mezsgyéjén.
A tanár úr szerint, aki ennyire zsigerből fest, az nem csupán intellektuálisan dolgozik, hanem cselekvési intelligenciával is bír. És Matyi zsigerből fest, nem tervez előre, de jók a kompozíciók, beszélnek, mesélnek a képei.

Mesterek és művészkedők

Horváthék három gyerekéből Matyi a középső, a családi aritmetika „mostohagyereke”. Egy báty és egy húg között az örök középső, mindig a mérleg nyelve, ide-oda inogva. Mátyás azonban megtalálta a szilárd pontot, ahonnan kiforgathatná sarkaiból a világát, és ez a festés.

A tavalyi siker nem szédítette meg, pedig fejébe szállhatna a dicsőség. Tanára szerint őstehetség, a díjnyertes festmény Van Gogh-os, erős, ütős kék-zöld, sárga foltok, az ecset vonaglása nélkül. Mátyásnak máris saját festői világa van. Képe nem az a kép, amely első ránézésre belopja magát az ember szívébe, meg kell küzdeni vele. Mátyásnak volt kitől örökölnie tehetségét, édesapja a falu ezermestere. Ő maga sem akarna más lenni: mester-ember, gépeket eszkábáló szaki vagy traktoros. Hiába próbálják tanárai rábeszélni, menjen műbútorasztalosnak, annak több köze van az eredendő kreativitásához. Mátyás férfivá cseperedik, s a közkeletű vélekedés szerint a férfiaknak a gép szent. Ő is traktort szeretne vezetni vagy szerelni, suttogja, és még annál is csendesebben hozzáteszi: „Szórakozásnak megmarad a festés.”
Cseh Németh László tanár úr szerint a festést falun általában nem tartják többre úri huncutságnál, de munkának semmiképp se, pedig igenis intellektuális munka, méghozzá cselekvés a javából. A foltot át lehet kenni, ki lehet kaparni, mégis komoly elhatározás kell mindegyik letételéhez. Mátyás láthatóan töpreng, gondolkodik, miközben „zsigerből” fest. A kidolgozás munkáját kell még türelemmel megtanulnia, mint mindenkinek, aki valaha is ecsetet vett a kezébe.

Az önkifejezés ugródeszka?

Itt, ebben az alapfokú művészeti iskolában minden a kreativitást szolgálja. A színjátszás, a néptánc, a tárgyformálás, a grafika, a linómetszés, a festészet. Olajjal festenek, pedig az nem könnyű még felnőtteknek sem. Általában sok díjat nyernek a növendékek, itthon, külföldön, a Föld másik oldalán, Japánban is. Igazgatói, tanári inspirálásra elindult a diákvállalkozás: a gyerekek festményeit a fővárosba, a Lurdy-házba vitték, hogy eladják. Tizenkettőből nyolc elkelt. A pénzt visszaforgatják, a szakkört segítik. Elkél itt minden forint, persze az induláshoz megteszi palettának a rossz szék lapja, törlőrongynak a kiszuperált ing. Az meg, hogy félhomály van a műteremként üzemelő csupasz teremben, mit számít, ha Matyi és a hozzá hasonló tehetségek kibontakozhatnak itt. Több nagy kezdte ilyen „műterem” mélyén, akik közül sok meg sem érte az elismerést. És itt, Zalabéren, áll egy gyerek a festőállvány előtt, hetedikes csupán, de tudja, az önkifejezés kitörési pont. Mégsem mer indulni. Szerény és szemérmes, akit jelen állás szerint egyáltalán nem szólít nagyobb cél felé az elért siker. Horváth Matyi tehetséggel született, de olyan közegbe, ahol karrierről, sikerről álmodni sem szokás. Most még beéri azzal: „A kép születése öröm, nem több.”