Aktuális

“Az intézetben egy fokkal jobb, mint otthon” – állami gondozott gyerekekkel táboroztunk

Zaci, gettó, kóter… a 8–18 éves tinik sokféleképp emlegetik a helyet, ahonnan jöttek, vagyis az ország valamelyik gyermekotthonát. Évente egyszer mind itt vannak, és sokan közülük csak jövőre látják egymást viszont. A nevelők részben maguk is egykori "zacisok", állami neveltek, akik saját családot alapítva, lakást, munkát szerezve felnőttként jönnek vissza, hogy átadjanak valamit az őket hajtó erőből.

A sokadik „L. L. Juniort” látjuk a színpadon: a Ki mit tud indulói között verhetetlen az előadó népszerűsége. Régóta gyakorló vagány rapper srácok és helyben verbuválódott lánytánckarok ugrálnak a zenéjére kifulladásig. Nem számít a név, a külső, a művészeti érték: mindenki ugyanazt az ovációt kapja az „ágotások”, vagyis az Állami Gondoskodásban Élő és Veszélyeztetett Fiatalokért Alapítvány táborának utolsó napján. A Szeged-közeli Tiszasziget településen vagyunk Kothencz János alapítóival – és gyerekeivel. Nem saját persze mind a százhúsz, de kicsit talán mégis. Itt minden nevelő úgy beszél a srácokról: „a lányaim”, „a gyerekem”. Olykor a vérségnél is erősebb kötelék, amit a közös államigondozott-lét jelent – az itteni felnőttek szintén saját bőrükön tapasztalták.
Egy Batmanre festett arcú kisfiú percenként szalad oda egyikükhöz, hízeleg, bújik kicsit, majd kap egy cukorkát. – Ha egyszerre kérné el az egész zacskót, nem adnám oda – mondja Pál Melinda pszichológus –, de így addig ügyeskedik, hogy végül apránként az övé lesz mind. Nagyon leleményesek…

„Kicsit olyan, mintha család lennénk”

Fotó: Láng Péter
Fotó: Láng Péter

Szünet, kap mindenki egy cső főtt kukoricát és a 9 tonnányi adomány dinnyéből is maradt még, egy vállalkozó hozta teherautóval. A tábor utolsó estéje mindig kicsit szomorkás. Jó volt? – kérdem a körülöttem csoportosuló srácokat. – Az nem kifejezés! Az összes program, a szépségverseny, az erőverseny meg a beszélgetések… nagyon más, mint otthon. És nagyon sokat tanulunk is.

Tanulás alatt a szakmai munkát érti Feri. Vagyis azt, hogy itt nemcsak szórakoztató programokat szerveznek, de naponta összeülnek elmélkedni, beszélgetni, erősíteni a fiatalokat.
A felszolgálónak tanuló Kitti egy vidéki otthonból érkezett, harmincöten laknak egy épületben. Ez a negyedik tábora.
– Itt minden gyereknek ugyanaz a sorsa, el tudjuk mondani egymásnak a problémákat, mert egy állami gondozott jobban megérti a másikat. De jó lesz hazamenni is, mindig vannak viták, de azért mégis kicsit olyan, mintha család lennénk…
Itt jut egy kis szabadság, „otthon” sok a szabály.
– Én minden nevelővel jóban vagyok – mondja Tamás –, de ahhoz úgy is kell viselkedni. Próbálni kell beilleszkedni, mindenfelé alkalmazkodni…
Az otthonokban felnőtt gyerekek sokszor érzik úgy, hogy bizonyítaniuk kell.
– Máshogy áll hozzánk a társadalom, mint egy családban élőhöz – mondja Enikő, aki ma már szociális munkás szakra jár. A kollégiumban első héten elmondta, hogy állami gondozott. – Aki szeret, az így fogad el – magyarázza.
– Én nagyon kevés embernek mondom el – mondja egy halk szavú fiú –, mert sokan nem szimpatizálnak velem emiatt.
Másikuk azt meséli, hogy amikor „gondozottként” ment vissza régi lakóhelyére, a szomszédai, egykori barátai már nem szívesen engedték be a házba. Máskor meg megkapják: „az én adómból élsz”. Ám sokan azt is elmondják, hogy az intézményi lét valahogy meg is erősíti őket. – Hát igen, az ilyen nagy gettókban a túlélésért folyik a harc. Már az elején „bepróbálják” az embert, ezen minden gyerek végigmegy – mondja Dani. – Én például ott, az otthonban éreztem magam életemben a legmagányosabbnak, annak ellenére, hogy tizennégyen voltunk egy szobában. Birkafelügyelet volt, az a klasszikus gettós – teszi hozzá társa.

Végletes kettősség

Pál Melinda:
Pál Melinda: „Mi kapu vagyunk a gyerekeknek”
Fotó:
Láng Péter

Az a bizonyos „klasszikus gettós” közeg azért lassan a múlté. Az itteniek még többnyire megélték azt, amikor százfős intézményekben, átalakított villaépületekben, vidéki, romló állapotú kúriákban „szállásolták el” őket. Mára a nagy „intézetek” többségét felszámolták, helyükre széttagolt lakásotthonok kerültek, bár a folyamat zajlik még. Az alapítványnál dolgozó Pál Melinda azt mondja, a legfontosabb nem is ez az átalakulás, inkább a szemléletbeli. Hogy felügyelet és hierarchikus fegyelmezés helyett valós odafigyelést, gyerekközpontú személyiségformálást kapjanak a bent lévők. – De aki így nő fel, az mindig kiszolgáltatott, szeretetre éhes és elfogadásra vágyik, ebben nincs különbség – magyarázzák a táboriak.
Egyfajta furcsa kettősség jellemző ezeknek a gyerekeknek a lelki alkatára. Sokuknál meg lehet figyelni egyfajta dacosságot, bezárkózást, másrészt hiperérzékenységet; sokszor épp ez utóbbit próbálják keménységgel elfedni. Előfordul, hogy bűntudatot éreznek amiatt, hogy kiemelték őket a családjukból. Érdekes, hogy a szülőkhöz fűződő leggyakoribb érzelmük nem a szeretet vagy a gyűlölet, hanem a közöny. Ugyanakkor „a szülő mindig szülő marad” – fogalmaz Melinda – itt a legnagyobb sértés a másik családját szidni, legtöbbjük bármikor kiáll érte. Merthogy nincs másuk.
Persze a tíz nap célja sokkal több, mint a szórakoztatás. – Arra tanítjuk őket, hogy ha innen hazamennek, át tudják átadni azt a szeretetet, amit tőlünk kapnak. Elég, ha csak a szobatársaikkal másképp kezdenek viselkedni… Mi „kapu” vagyunk a gyerekeknek. Velünk megtapasztalhatják, hogy mi, családban élők is el tudjuk fogadni őket. Azt sugalljuk, hogy ugyanolyan gyerekek, mint bárki más, sőt sok kincsük van, és azt mi látjuk bennük. Nekik nem kell sok segítség, csak el kell hinniük, hogy képesek önállóan boldogulni, megküzdeni a gondjaikkal. Akik ma segítőként itt dolgoznak, sokan gyerekkorukban maguk is sérültek, de ebből talpra tudtak állni, mert mindegyikük mellett volt legalább egy ember, ha kellett. Ezt akarjuk megadni nekik is, és megtanítani, hogy amit elszenvedtek, az nem határozhatja meg a kapcsolataikat. Nem lehet mentség, miközben tudjuk, hogy nekik „nagyobbat kell ugrani”.

Ahogy Melinda fogalmaz, itt „minden gyereknek megvan a maga csomagja”.
– Van, aki tizenhárom-tizennégy évesen kerül be, ami azt jelenti, hogy ennyi időt töltött olyan helyen, ahol rosszul bántak vele. De akár már egy hat-nyolcéves gyereknek is komoly története lehet – mondja Melinda, majd hozzáteszi: – Nekem az ad erőt, hogy tudom, van továbblépés, hogy van, akinek sikerül. Én hiszek ezekben a gyerekekben. Keményen küzdenek olyan helyzetekben is, amikor egy családban élő gyerek talán már feladta volna.

Pozitív minta

Fotó: Láng Péter
Fotó: Láng Péter

A huszonkét éves Dani ötödik éve táboroztat, egykor, tizenhárom évesen maga is táborlakó volt itt. Ezért ma úgy hívják: „autentikus segítő”.
– Édesanyám meghalt, édesapámhoz kerültünk, ott nem voltak túlságosan családias körülmények, sokszor bántott, végül egy alapítvány bevitt egy otthonba, az öcsémmel együtt – mesél. – Az intézetben sem volt túl jó, de egy fokkal jobb.
Dani szerint csak akkor lehet jó segítő valakiből, ha a saját múltját már rendbe tette. Bár mint mondja, „a sebek beforrnak, a hegek ott maradnak”.
– Van, és biztos lesz is az életemben olyan, ami nehezebben megy majd, mint egy egészséges családban felnőtt fiatalnak. De ha a múlton töprengek állandóan, azzal nem megyek semmire. Lehet, hogy engem kidobtak, vagyis… mármint hogy intézetbe kerültem, de attól még tudok pozitív mintát mutatni a gyerekeimnek.
Dani azt meséli, amíg nem találkozott egy „ágotás” nevelővel, sok balhéja volt. – Nem volt önképem, célom, nem hittem, hogy sikerülhet ebből kijönni.
A fiú ma szociálpedagógusnak tanul, mellette kollégista. Idén nyelvvizsgázik, aztán diploma.
– Gyermekotthonban akarok dolgozni otthonvezetőként, meg szeretnék saját otthont, gyerekeket, szóval ma már pozitívan állok a jövőhöz. Mostanra talán már nem vagyok hátrányosabb helyzetben, mint egy családban felnőtt ember – mondja.

A válság nyomán többen kerültek be

Fotó: Láng Péter
Fotó: Láng Péter

Az árva gyermek kevés a rendszerben, inkább az a jellemző, hogy a hatóság emel ki valakit a családból. Ritkábban a család kéri ezt a megoldást, még ritkábban – de ez is előfordul – maga a gyermek pakol össze és jön el otthonról.
– Sokan közülük nem élik meg a gyerekkort – mondja a pszichológus. – Itt olyan élményeket igyekszünk adni nekik, amikben újra gyerekek lehetnek, tudnak játszani, örülni, mernek kérdezni… sokukból hiányzik a bizalom. 
Bár tilos bárkit elválasztani a szüleitől anyagi okok miatt, Melinda azt mondja, nagyon sokan kerültek be a rendszerbe a gazdasági válság nyomán. 2005 körül még 14 ezer gyermek élt intézményben, hat évvel később már 21 ezer. Ebben legtöbbször nem önmagában a szegénység játszik szerepet, inkább a nyomában kialakuló stressz, frusztráció vagy az, hogy a rengeteg alkalmi munka, másodállás mellett nem tudják a gyerekeket kire hagyni.
– Nyáron mindig többen kerülnek be – mondja Szügyi János, a 900 gyermek ellátásáért felelős Csongrád megyei TEGYESZ vezetője – de ha nem jelez senki, akkor a gyermekvédelem nem tud mit tenni. Az orvosnak, pedagógusnak kiemelt felelőssége van ebben, de minden egyes embernek kötelessége, hogy jelezze, ha egy gyerek bajban van. Sokszor kapunk olyan jelentést, hogy a gyerek zűrös, a szülő már nem bír vele, de ilyen nincs, sosem a gyerek a hibás, nem magától lesz deviáns kamasz, még ha nehéz is ezzel szembenézni. Ide csak pár napja érkeztek a táborozók, úgy, hogy előtte nem ismerték egymást, de mégis… sokszor jobb közösségek alakulnak itt, mint az otthonban.
Ehhez az is fontos, hogy a táborhelyet adó település nyitottan fogadja őket. Az ÁGOTA Alapítvány több helyen is próbálkozott, sokszor ütközött bizalmatlanságba. Volt, ahol összepakoltak a helyiek, amikor a táborozók megérkeztek a strandra. – Ez az első hely, ahol az asszonyok palacsintával várták a gyerekeinket első nap – mesélik a munkatársak, a település rendőrei pedig őrt álltak a bejáratnál esténként. Ez nagy hatással volt többekre, hiszen sokan egyenruhást eddig csak „a másik oldalon” láttak, a hatóság mindig értük jött, most viszont őket védték…

Lassan vége a Ki mit tud-nak, több mint ötven fellépő volt. A zsűri hosszú papírokon számolgatja a pontokat, eredményhirdetés holnap. Az éjszakát a Csongrád megyei TEGYESZ iroda vendégszobájában töltöm. Sötétben érkezünk a hatalmas tujákkal körbevett, rácsos ablakú villaépülethez. Csengetünk, az „éjjeles” beenged. Átvágunk a kerten, azon az úton, ahol sokszor rendőrök kísérik végig a családjától elhozott gyermeket, ebben az épületben töltik ugyanis első éjszakájukat azok, akiket átmenetileg gondozásba vesznek. Most kihalt a ház, négy gyereknek kenik csak a vacsora-vajaskenyeret. Minden használt, kopott, egy régi világot idéző. A homályos tükör, az alacsonyra szerelt mosdók, a fehér csempe, a lilával lepecsételt ágynemű, a megsárgult képek. De azért megvan, ami csak kell. Átmenetileg.

Behunyt szemmel

Kothencz János egy táborlakóval
Kothencz János egy táborozóval
Fotó: Láng Péter

Másnap a reggelizőasztalnál viszontlátom a batmanes kisfiút. Lemosta az álarcot, buzgón pakolja a tányérjára a virslit. Sokaknak élmény az, hogy bármikor kapnak enni, ha éhesek, nincs meghatározott evésidő vagy kiszámított fejadagok. – És mindig éhesek – nézi őket Melinda.
Átsétálunk a templomkertbe. A táborozók kis csoportokban körbeülnek a fűre, itt is, ott is beszélgetőkör alakul. Kothencz Jánossal figyeljük, hogyan dolgoznak a gyerekek. Az elbocsátó „bizalomjátékok” jönnek. Egy fiú feláll magasra és szemét behunyva, hátrafelé dőlni kezd a semmibe. – Éveken át abúzálták szexuálisan… – mondja János, csak úgy maga elé mormolva. Társai kapják el a fiút.
– Nem hittem, nem hittem, hogy ott lesztek, hogy tényleg elkaptok – mondja kipirultan. Most ő áll be a körbe és kapja el a társát. Majd két sorba állnak a srácok és egymás után szaladnak át a többiek összefont kezét átszakítva. Előtte megállnak, maguk elé képzelik azokat az akadályokat, amelyeket életükben eddig leküzdöttek. A sor végén társuk karjába futnak, ő jelképezi a céljaikat.

– Utolsókból lesznek az elsők – mondja Norbi, aki az imént még „játszott”, most már mellettem lógatja lábát a padon. – Mi azt használjuk fel, amit kapunk – magyarázza – és az életben örülnünk kell annak is, ha a legkisebbet kapjuk. Ahogy becsuktam a szemem és áttörtem az akadályokon… semmi bajom nem lenne, ha ilyen könnyű lenne. Régebben állandóan verekedtem mindenkivel, de most próbálom legyőzni ezeket a késztetéseket. Saját magam voltam a legelső akadály.
Norbit hatévesen vitték be az otthonba, azt mondja, nem emlékszik semmire, ami addig történt vele, csak utólag, az aktákban olvasta. – Nem szeretek rágondolni, de néha nagyon belehasít az emberbe – mondja. – Nem tudom felfogni, hogyan kerültem be, hogy volt ilyen szerencsém. Itt biztonságban vagyok. Nálunk olyan nincs, hogy ki barát és ki nem, elfogadjuk a másikat, akármilyen legyen, mert egy fazékból eszünk, egy az anyánk, ha úgy vesszük, nincs kivételezés.
Norbi karján tetovált kígyó tekeredik, magának csinálta, arcszesszel fertőtlenítette a tűt. – Ez meg emlék a táborból – mutat a gyöngyökből font karkötőre. – Van itt bent is emlék – érinti a mellkasát –, de fizikailag ez az egy marad. Megtartom a következő táborig.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top