2011. Szeptember 07.

Dr. Vekerdy Tamás válaszol 2011/36.

Dr. Vekerdy Tamás

„Gyerekünk másfél éves, férjem egyre jobban igényli, hogy néha elmenjünk ketten is délután-esténként, ide-oda, barátokhoz, sétálni, moziba… És ezzel én is egyetértek. Meg is tudjuk oldani, szívesen jön át akármelyik nagymama, vagy a húgom, már bébiszittert is kerestünk. De kisebb vita alakult ki köztünk: meg kell-e mondani a gyereknek, hogy elmegyünk?
Ő már nagyon sok mindent ért, sokszor az az érzésem, hogy mindent. Én egyszer nemrég megmondtam, hogy most apával elmegyünk, és éktelen sírásba kezdett. A férjem szerint csak tűnjünk el, észre sem veszi, és mire észre-veszi, már nem vagyunk ott. Ezt eddig nem tettük, és én nem is szeretném. Ön hogy látja?”

Bizalom

Igaza van a férjének abban, hogy jó, ha néha el tudnak menni ketten is, és nagyszerű, hogy ezt meg is tudják oldani, azt is mondhatnám, hogy ritka szerencse. Sokan élnek úgy, hogy nagyszülők nincsenek, illetve távol vannak, nincs rokon, nincs barátnő – izolált modern élet –, és nincs anyagi lehetőség a bébiszitterre se. Persze ilyenkor is lehetne megoldást keresni szomszédoknál, játszótérről
ismert kismama társaknál, de a mai magyar társadalomban az efféle civil önszerveződés – ebben a legkisebb csíra-formában is – sajnos nagyon ritka.

Abban viszont magának van egyértelműen igaza, hogy a gyereknek, akármilyen sírást vált is ki a bejelentés, meg kell mondani, hogy elmennek. Már akkor is meg kellene mondani, ha még „semmit” nem értene. (A helyzetből és a maguk belső szándékaiból ugyanis már akkor is nagyon sok mindent felfog.)
Igen, meg kell mondani, hogy elmegyünk, sőt el is kell köszönni.
Miért?
Azért, mert az egész eljövendő gyermeki életben ez jelent majd biztonságot! „Nekem mindig megmondják.” A rossz dolgokat is! Ha csak úgy eltűnnek, a gyerekben egy rettenetes bizonytalanság alakul ki, és az az érzés, hogy ez bármikor bekövetkezhet, és ki tudja, hogy mikor jönnek vissza, vagy hogy visszajönnek-e egyáltalán…
Ha elköszönnek, a gyerek sír, de ez, miután elmentek, általában hamar abbamarad, ha olyan valaki marad a gyerekkel, akiben megbízhat. Aki nem ijed meg a sírástól, és tudja a módját annak is, hogyan lehet a mégoly elkeseredett kisgyerek figyelmét játékkal, látnivalóval, finom falattal bánatáról hirtelen elterelni.
Az anyának és az apának kényelmetlen ez az utánuk hangzó, esetleg üvöltő sírás, de az eltűnt szülő utáni sírás általában nagyobb, hosszabban tart és vigasztalhatatlanabb.
Mindez persze általános szabály kellene, hogy legyen a kisgyereket illetően. Tudnia kellene, hogy ha orvoshoz megyünk, vagy orvos jön hozzá, mi várható. Például: hogy injekciót kap. Vagy éppenséggel, hogy felszúrják a fülét…

Hogy mondjuk el, hogy készítsük fel rá a gyereket?
– Ilike néni egy tűvel meg fog szúrni, fájni fog, de nem olyan nagyon. Annyira se, mint amikor a múltkor a talpadból a szálkát szedtem ki. De ugye utána milyen jó volt?
Vagy: – A doktor bácsi egy tűvel meg fogja szúrni a füledet.
És ide is jöhet a szálka-példa.
A gyerek tiltakozni fog. Sír. (Esetleg úgyis sír, mert fáj a füle.) Én azonban kitaróan mondom tovább.
– Nézd, viszünk kakaót, utána mindjárt kakaózunk, és mesét olvasok neked… És már nem fog fájni a füled! Sokkal jobb lesz.
Ő persze tovább sír, nem akar jönni, de én nyugodt hangon duruzsolom ezeket, és viszem.
Mindebből az következik, hogy simán el lehet vele menni az elkövetkezendő években is az orvoshoz, mert tudja, hogy igaz amit mondok neki, és úgy lesz, ahogy előre megmondtam.
(Ez annyira így van, hogy én még arra is rábeszélem a szülőket, ne engedjenek előkészítetlen, hirtelen beavatkozást, inkább halasszák el egy nappal, fél nappal, ha lehetséges, és még egyszer menjenek el a rendelésre, amikor már a gyerek tudja, hogy mire számíthat.)
Mindez az adott pillanatban nehezebb, bonyolultabb, de a következő években sokat könnyít minden nehéz helyzeten, megszilárdítja a kettőnk kapcsolatát – mert a bizalom marad.