Aktuális

“Nincs otthonom, de már tudok aludni” – egy éve ömlött az iszap

Tízen meghaltak, másoknak házát, műhelyét, autóját, baromfiudvarát vitte el a vörösiszap-katasztrófa. Vajon hogyan élnek ma, egy év elteltével a devecseri és kolontári áldozatok?

Sok száz ember éltét dúlta fel a katasztrófa: 2010. október 4-én egymillió köbméternyi vörösiszap zúdult Kolontárra és Devecserre. A Mal Zrt. zagytározójának gátszakadása miatt 10 ember meghalt, 123 megsérült, rengeteg ház vált lakhatatlanná. A kormány azonnal veszélyhelyzetet hirdetett Veszprém, Győr-Moson-Sopron és Vas megye területére. Október hetedikére a Duna főágát is elérte a vörösiszap-szennyeződés, kilencedikén pedig egész Kolontárt kitelepítették, ugyanis az iszaptározó gátja tovább gyengült.

Pont egy év telt el a katasztrófa óta.

Nézd meg képgalériánkat! Katt a képre!
Nézd meg képgalériánkat! Katt a képre!

 

Vajon sikerült-e a kormány segélyprogramjának, a civilek spontán fellángoló összefogásának megmentenie a katasztrófa áldozatait attól, hogy végleg derékba törjön az életük? Mi lett azok sorsa, akiknek elvitte a mérgező áradat az egész otthonát, esetleg autóját, háztáji gazdaságát?

Harag és gyűlölet

Tili Károly, Kolontár polgármestere szerint a többség élete visszaállt a normális, hétköznapi kerékvágásába: a helyi lakópark kormányzati támogatással felépült 21 háza befogadta az összes rászorulót.

Fotó: MTI
Fotó: MTI

„Többünknek vegyes érzéseink vannak: egyrészt hálásak vagyunk azért a sok jóért, amit kaptunk, gyönyörűek a házak, többen jobb otthonban élhetnek most, mint egy évvel ezelőtt. Viszont többeknek – és magamat is közéjük számítom – még mindig harag és gyűlölet mérgezi a mindennapjait, és nem tudom, meg tudunk-e szabadulni tőle. Az életünket az emberi felelőtlenség fordította ki a sarkából, ráadásul közvetlen az után, hogy megtörtént a baj, a felelősök ezt nemtörődömséggel és gőgösséggel tetézték. Szeretném már elfelejteni azokat a heteket, hónapokat.” Mindennek ellenére felemelő tapasztalat volt az az óriási összefogás, amit átélhettek az emberek: „Jött adomány mindenhonnan, nem csak itthonról: kanadai, németországi, ausztriai magyarok is küldtek mindenféle hasznos tárgyat. Ezúton is nagyon köszönjük! És végre azt tudom mondani, hogy már nincs szükségünk további segítségre, megvan mindenünk, ami az újrakezdéshez kell.”

Devecseren még több házat kellett felépíteni, ott 87 épületet kellett emelni az elbontott 270 porta helyett: az új lakópark majd’ háromszáz embernek ad otthont.

“Még nem otthon, csak ház”

Fotó: MTI
Fotó: MTI

A harmincéves Reider Renátának nemcsak az otthonát, de a munkahelyét is elsodorta a vörösiszap áradása: azelőtt bolti előadó volt egy devecseri vegyesboltban, tavaly október óta munkanélküli.
„Állítólag itt, a lakóparkban újra nyílik a bolt, már kérdezte is tőlem a tulaj, hogy dolgoznék-e megint neki. Hát persze hogy dolgoznék, már nagyon várom, hogy kezdhessek – addig meg próbálok túlélni valahogy, most itt van ez a népszámlálói munka. Hogy milyen az új lakás? Nagyon jó, szeretek itt lakni. Még nem érzem, hogy ez az otthonom, ahhoz majd idő kell, minden idegen egy kicsit, de a házat szeretem – már csak azért is, mert most már végre nyugodt éjszakáim vannak. Amikor megtörtént a katasztrófa, egy hónapig egyáltalán nem bírtam aludni utána, éjszaka csak virrasztottunk, néztük a tévét meg beszélgettünk. De ennek vége, végre bírok aludni.” Renáta szerint Devecser neve örökre összeforrott a tragédiával, legalábbis amíg bárki él azok közül, akik megtapasztalták.

Hiányoznak a barátaim meg a műhely

A devecseri lakópark újépítésű házainak másik lakója Nyoma László, 57 éves asztalos. Neki nemcsak a frissen felújított házát, de műhelyét, gépeit, furgonját és háztáji gazdaságát is mindenestől elsöpörte a „vörös mocsok” – ahogy ő mondja.

Fotó: MTI
Az új lakópark Devecseren
Fotó: MTI

„A lakások rendben vannak, nem mondom, szépek, takarosak, senkinek egy rossz szava nem lehet rájuk, bár nekem azelőtt is szép nagy otthonom volt: nemrég újítottuk fel, kifestettünk, a tető is új volt, minden megvolt. És akkor jött a vörös mocsok! Aznap reggel még kiengedtem a kutyát, megetettem a tyúkokat, és épp arra készültem, hogy megyünk elkészíteni egy ajtót. Egyszerre csak mindenki kiabált, hogy jön az iszap – berohantunk a házba, még épp időben, hogy lássuk, hogy sodorja el a furgonomat az áradat.” Lászlót érezhetően felkavarja, ha erről kell beszélni, inkább nem is gondol vissza arra, ami mindörökre elveszett és a jelen gondjairól beszél: „Nagyon hiányzik, hogy legyen végre egy melléképület a házhoz, mert most minden szerszám, amit valahogyan megmentettem, kint áll a szabadban. Hiába takarom le őket ponyvával, ha rájuk esik az eső, vagy télen a hó, tönkremennek…”

De nem csak a melléképület fáj Lászlónak, a hatvanadik évéhez közeledve érezhetően nehezebben alkalmazkodik az új helyzethez, túl sok minden köti a katasztrófa előtti életéhez: „Hiányoznak a barátok, a régi otthonom közelében ott éltek mindannyian – most szerteszét költöztek, az itteni új embereket még meg kell szoknom, össze kell még rázódnunk. Meg jó lenne valami büfé, vagy ilyesmi, ahol össze lehetne jönni, beszélgetni, meginni egy kávét vagy egy sört – most még ez sincs itt a lakóparkban. Biztos lesz majd, csak most még ez is eléggé hiányzik.”

A vörösiszap-katasztrófával összefüggésben tizenöt embert gyanúsítanak, valamennyien a Mal Zrt. jelenlegi és egykori munkavállalói, mindannyian szabadlábon védekeznek.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top