Tedd le! – búcsú a lomoktól
Az Edzőtől jövök, fülig érő szájjal suhanok nagyjából tíz centivel a föld fölött. Tisztára, mint egy idióta. Odafelé túlságosan is hosszúnak tűnt a gyaloglás, túl forrónak a napsütés, és mindenestől abszurdnak az egész ötlet. Nem vagyok normális, hogy ilyenekbe belemegyek – gondoltam. Olyan ciki ezzel foglalkozni egy úgynevezett szellemi embernek. Sokkal egyszerűbb bölcsen belenyugodni, hogy minden jól van úgy, ahogy van, a változatosság gyönyörködtet, az ember halandó, így is szuper vagyok, satöbbi. Azonkívül már rég elfogadtam a természet összes törvényét, akár kedvezőek rám nézve, akár nem.
De most mégis határozottan azt érzem, hogy máris olyan vagyok, mint egy menyasszony, aki most készül férjhez menni. És tervezi a nászutat.
Mi a nyavalyának örülök ennyire?
Az Edző (szerényen így nevezi magát, mondván, hogy nem orvos, nem dietetikus, csupán tanácsadó) azt mondja, hogy ha azt teszem, amit mond, akkor karácsonyra húsz kilóval könnyebb és tizenöt évvel fiatalabb leszek. Kapok hozzá könyvet, ötvenéveseknek való kímélős edzésprogramot, lehetőséget, hogy az általa megalkotott speciális étrendet fogyasszam, és – nem utolsósorban – tájékoztatást és biztatást. Éppen ezen vagyunk túl. Már tudom, mi a különbség az általa javasolt étrend és életmód, valamint az összes többi diéta között. Nem tudom, hányadszor mondhatja el ezt az egészet ilyen végtelen türelemmel, de olyan nyugodt és magabiztos, hogy azonnal elhiszem. Most az egyszer csöndben marad a bennem lakozó kisördög, aki azt szokta kérdezni: Tényleg? Na és akkor mi van? Ettől talán örökké fogsz élni? – Hallgat az ördög, és vidáman pödörgeti a bajuszát, miközben az Edző a test és a tápanyagok természetes működésén nyugvó, orvosi kutatásokkal igazolt rendszerről beszél szenvedélyesen. Igen, én is látom, ez egy logikus, hiteles, elképzelhető megoldás, visszaút a természettel való összhanghoz, amit a civilizáció és a relatív jólét elfeledtetett velünk. Egyszerűen nincs miben kételkedni. De még ennél is többet jelent az a megértés és együttérzés, amit tapasztalok. Olyan ember beszél hozzám, aki megszenvedett és megdolgozott a maga igazáért, és egyszerűen azt szeretné, ha megoszthatná a tudását, a boldogságát, egészségét mindenkivel, akinek szüksége van rá. Jólesik, hogy azt akarja, hogy nekem is jó legyen. Csupán annyi a dolgom, hogy elfogadjam az útmutatást, és bebizonyítsam – elsősorban magamnak –, hogy mindez lehetséges.
Hát ezt az ajánlatot nem nehéz elfogadni. A perspektíva szinte megbabonáz. Nemrégiben mint afféle spirituális kalandor, részt vettem egy improvizatív pszichodráma játékban, és az első dolog, ami a nyilvános viviszekció (élveboncolás) alkalmából vallomásként eszembe jutott, amellett, hogy szeretnék szerelmes lenni, ez volt: van rajtam húsz kiló, amivel nem tudok azonosulni.
Mindjárt be is megyek egy szuperközértbe, és elhatározom, hogy szertartásosan elköszönök a szokásos, rutinszerűen vásárolt tápanyagaimtól, az összes lisztes és édes hülyeségtől, hiszen holnaptól csodálatos eledeleket eszem, amelyeket talán egy angyal hoz az égből, és soha többé nincs szükségem pótszerekre. Nem, nem úgy értem az elbúcsúzást, hogy még utoljára gyorsan bezabálok. De nem is tudnék. Máris egészen másképp látok mindent. Mint egy moziban, ahol plusz dimenziós szemüveget adtak rám, tudatmódosító hatásút: a sok színes papírba és műanyagba csomagolt dolog, amiket az ember – szó szerint gondolkodás nélkül – megeszik, most csupa érthetetlen furcsaságnak tűnik, nagy gonddal, bonyolult gyártósorokon előállított mindenféle gyomorkacatnak. Igazán úgy festenek, mint az értelem szemétdombján heverő színes limlomok. Hát hova tettem a szememet eddig? Miért kell ezeket megvenni és megenni? Hiszen ez csalás! Ráadásul ahányszor ránézek egy kövér vásárlóra, rögtön látom rajta a felesleget, és a felesleg mögött, mintegy varázsütésre, egy másik személyt, egy sokkal csinosabbat és vidámabbat…, és halkan, kajánul sustorog a fülembe az ördögöcske, aki úgy látszik, átállt a másik oldalra: csak tedd, amit kell, és karácsonyra te már nem leszel ilyen hájas…!
Hazamegyek, felkeresem a megadott honlapot, és ételeket rendelek. Másnap reggel pedig megjön az étekhordó angyal, sokkal kedvesebb és vidámabb, mint eddig bárki közülük, pedig viszonylag rendszeresen rendelek házhoz ételt. Gyönyörű, visszazárható dobozokban nagyon is kedvemre való, laktató ételeket hoz. És egy hét múlva ténylegesen lemegy rólam az első két kiló. Majd elmondom, hogyan. Igazából csak annyi kellett, hogy valaki azt mondja nekem: tedd le!
2011. október 26-án folytatjuk, a második résztémája: A kövér Psziché
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- „Nagyon féltem a lányaimat!”
- Könnyűségem története
- Életre szóló barátság lett a vége
- Dr. Vekerdy Tamás rovata
- Fűszeres Eszter
- Eljárások a pigmentfoltok ellen
- A bennünk élő istennő
- Miben értek egyet Damu Rolanddal?
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!