Aktuális

Apám, a hajléktalan

A kapualjakban meghúzódó hajléktalanokról általában azt gondoljuk, hogy nincs senkijük, nem képzelünk melléjük jól öltözött "látogatókat", elszánt családtagokat, akik megpróbálják visszaterelni őket a "rendes" élet keretei közé. Pedig akadnak ilyen jó szándékú rokonok: nekünk egy orvosnő mesélte el szeretett édesapjának történetét.

Orvos, életeket ment, reményt ad, gyógyít, lelket gondoz. „Három gyönyörű gyereket nevelek, negyvenéves anya, boldog feleség vagyok. Mindemellett még gyerek is. Gyermeke egy szülőpárnak, akik valaha mindennél jobban szerették egymást, akikre úgy néztem fel, ahogy az istenekre szokás. Gyerek vagyok, aki az anyjával napi kapcsolatban áll, segíti, de az apjáról hosszú hónapok óta semmit nem tud. Az apjáról lemondott” – suttogja dr. H. Éva egyik nagyvárosunk főterének kávézójában, majd hosszan hallgat. „Naponta kérdezem magamtól, hogy miért. Miért pont vele történtek így a dolgok, miért pont az én apám az, aki képtelen visszatérni a normális életbe, miért, miért, miért? Már egyre ritkábban sírok, de a miértezés mindennapos. Belehalnék a szégyenbe, ha a betegeim megtudnák, hogy több mint fél éve nem tudok semmit az apámról. Aztán megnyugtatom magam, hogy nem tehetek semmit – amit tehettem, megtettem.

Keleti: az utolsó állomás

Apám, a hajléktalanLe kell csillapítanom a szívem, különben beleőrülnék, és nem tudnék a családomra, a betegeimre koncentrálni. Talán el kellene ereszteni. Ahogy a holtakkal tesszük. Ahogy kisgyerekként a nagyszüleimet eleresztettem… Csak tudod, akkor ő még ott állt mellettem.

Istenem! Apu tanított meg elengedni! Hogy most mi van vele? Hol él? Él-e? Nem tudom. Fogalmam sincs. Az utolsó találkozáskor, január 9-én, a Keleti pályaudvar parkolójában azt mondta: »Kislányom, többé ne keress. Nem akarok rosszat nektek, nem akarok kolonc lenni. Nagyon szeretlek, de jobb ez így, hidd el nekem.« Megölelt, könnyezett. A vonaton hazafelé bámultam a fagyott tájat, és potyogtak a könnyeim. Otthon aztán arra gondoltam, elég ebből, a fiaimnak anyára van szükségük. Emlékszem, félhangosan motyogtam magam elé: nem emészthet föl apám hülyesége, vége, elengedem! De nem ment. Éjjel, a két nagy nejlonszatyor zörgését hallottam a kert felől, kopogást, léptek zaját, és láttam az elzsírosodott télikabátot, az ócska kis hátizsákot és őt, amint megfordul, jön felém, szemérmesen, ahogy a gyerek, ha rosszat tesz, és szelíden mosolyog. Nem tudtam visszaaludni, azt hittem, azon az éjjelen meghalt valahol. Másnap hallgattam a híreket, hátha bemondják, megtalálták valahol, kifogták a Dunából. A professzorom dél körül hazaküldött a klinikáról. Ma azt érzem, él valahol, csak én, a gyereke nem tudom, hol.

67 éves, 76-nak látszik

Néha az foglalkoztat, hol hajthatja álomra a fejét, kivel osztozhat egy kapualjon ő, aki húsz éve, mióta elvált tőle anyu, kifordult magából, nehezen tűr mindenféle szabályt. Ő, aki képtelen volt megérteni, amikor hazahoztam, hogy rend és törvények nélkül nem lehet emberhez méltó életet élni. Megpróbáltunk mindent, de menthetetlen. Amióta elváltak és magára maradt, szép lassan csúszott lefelé. Először albérletbe költözött, később eladták a közös házat. A pénze elment, nem tudjuk, hová. Bánatában italra, talán nőkre költötte.

Akkoriban eltávolodtam tőle, dühös voltam rá. Ha találkoztunk, vádoltam, számon kértem, ő meg csak hallgatott. Pedig ha nincs, soha nem leszek orvos. Ő vitt gyerekként a kórházba, ő beszélt a gyógyítás szentségéről, ő mutatta meg titokban, este a műtőt, ahol évtizedeken át műtősként dolgozott. Sokat köszönhetek neki. Apu 11 éve az utcán él. 67 éves, de 76-nak néz ki. Apró epizód, hogy három éve anyu ellenkezése ellenére hazacsaltam, és őszintén az éreztem: megbocsátottam neki. A férjem partner volt abban, hogy befogadjuk, külön lakrészt alakítsunk ki neki, hiszen tudta, mennyire szeretem. És ő elfogadta. Hálás volt. Istenem, nagylelkűnek, nemesnek nevezett, köszönte az esélyt! A fiaim semmit nem tudtak a régi dolgokról, nyitottak voltak a nagypapa iránt, aki a semmiből került elő. Persze hamar jöttek a gondok. Az együtt lakás első heteiben rájöttem, ő nem a régi. A szokásai megváltoztak, ivott, iszonyú sokat cigizett. Az én jó szagú, pedáns, precíz apámat átalakították az utcán töltött évek. Nehéz dolog egy idős embernek jelezni, hogy mosdatlan, büdös, hogy a szájszaga elviselhetetlen, hogy vannak íratlan szabályok, amelyeket be kell tartania. Nem bírta, pedig finoman és mindig csak én jeleztem felé. Aztán három hónap után elment. El, két szatyorral és egy hátizsákkal. Írt egy levelet, hogy ez az ő választása, törődjünk bele. Pedig a fiaim imádták, csodálták, de úgy látszik, a szabadságvágy, az utca hívása erősebb a vér szavánál. A levele hetekig a szobája asztalán maradt, mi pedig, szörnyű, de összevissza hazudoztunk a fiúknak. Végigtelefonáltam a városi és a fővárosi szállókat, kerestem, vissza akartam hívni. Aztán egy héttel később ő jelentkezett. Budapestről, egy fülkéből hívott. Bocsánatot kért, azt mondta: »Kislányom, én belecsúsztam a hajléktalanlétbe, és itt a helyem, nem akarom tönkretenni a családodat. Fogadd ezt el, bűnös vagyok, vezekelnem kell.« Hallhatóan sírt. Aztán megígérte, hogy időről időre jelentkezni fog. Akkor beszéltünk, ha ő jelentkezett, és akkor találkoztunk és ott, ahol ő akarta. Utoljára azt mondta, tudja, mi felé tart, és nem rossz dolog kocsmában ülni záróráig.

Egykor tudott ölelni

A 30–35 évvel ezelőtti emlékeim éltetnek. Sok szeretetet, gyengédséget kaptam kisgyerekként. A legrosszabb, hogy ezekből nem tudok neki semmit visszaadni. Az első emlék? Talán hároméves lehettem, egy reggel ő vitt az óvodába, mert anyu – aki főkönyvelő volt – korábban kezdett. A tízperces utat két óra alatt tettük meg, és lemaradtam a tízórairól.

Megláttam a járdán egy halott szarvasbogarat, és kérdezgetni kezdtem. Emlékszem, guggolt, én ültem a térdén, és mesélt. Mindent tudott az ízeltlábúakról, a kitinpáncélról, a fajokról.

Közben ölelt. Néha ma is érzem, hogy ölel. Egészen finoman magához vont, picit szorított, néha szinte kívántam, hogy jobban, erősebben tegye, hogy fájjon kicsit. Gyerekként naponta ezt a mozdulatot vártam. Hogy végre hazajöjjön. Meg a meséket, a gyerekkoráról, a jegyző nagyapámról. Apu úgy tudott ölelni, ringatni, ahogy anyu soha! És micsoda illata volt! Az arcszesz és a bőrébe ivódott fertőtlenítő mámorító egyvelege.

Göröngyös utakon

Mondhatok bármit, szépet, fájót, egyre megy. Csak az érzés számít, hogy szeretem. És hogy ezt ő is tudja. De tehetetlen vagyok. Már a nőre sem haragszom, aki elvitte tőlünk. Pedig 18 évesen, érettségire készülő fiatal lányként a halálát kívántam. Apu szerint egyetlen éjszaka volt. Egyetlen ügyeleti kaland a doktornővel, aki hat héttel később azt mondta: gyereket vár. Apu becsületes volt, nem akart elhagyni minket, de anyunak elmondta az egészet. Mennie kellett. Anyu őrjöngött, nem bocsátott meg. És apám, az én szép, zöld szemű, délceg édesapám elindult az úton. Egy göröngyös úton, amelyről tudható, hová vezet.”

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése