Falusi Mariann őszintén a Megasztárról

– Figyeled a Megasztárban azt is, ki „bírja majd” mindazt, ami egy ilyen versennyel jár? Úgy értem, lelkileg.
– Persze. A válogatóra jött egy hihetetlenül ügyes kislány, fantasztikusan énekelt, mégis azt mondtam, ne tartsuk itt. Gyerek még, nem alkalmas rá, hogy a tizenegy adást végigcsinálja. Ha meg kiesik, az nagy törés. Egy másik lány a karácsonyra kapott telefonját adta el, hogy el tudjon jönni, meg még valamit, hogy meg tudja venni a ruhát, amiben volt… Jól le is cikizték a srácok a ruhát ráadásul… Úgy énekelt, mint egy isten! Huszonhét éves, kiforrott személyiség. Ott volt mögötte áldozat. Ezt érezni kell, mert ez már nem egy műsor, ez egy iparág. Ami mögé odaállnak az újságok, ami miatt most te is itt vagy.

– Van egy érzelmi erőtere ezeknek a műsoroknak, nagy a sírás, a zsűriben is. Készültél arra, hogyan bírod majd?
– Én egy szentimentális nő vagyok, mindenen sírok. Volt egy roma srác, kiállt, hogy ő Józsika nevű meghalt testvére emlékére hozott egy dalt. Az ember azt mondja, menjen a…! Először is: nem hozunk oda magánéleti problémát. Másodszor: ne próbáljon engem meghatni. Aztán elkezdett énekelni, és a második refrén után patakokban folyt a könnyem. Nem Józsikáért, hanem mert úgy énekelt… Nem is emlékszem, továbbjutott-e, de én úgy rányomtam a gombot, mint a szél. Boldogan bömböltem.

– Te miért indultál ’83-ban a Ki mit tud?-on?
– Akkor végeztem a zeneművészeti főiskolát, és az énektanárnőm, Sík Olga látta, hogy szorítom a zongorát, miközben énekelem az áriákat. Elküldött a rádió könnyűzenei stúdiójába, hogy mozduljak meg, legyek felszabadultabb. Az előadó-művészet komplexebb annál, mint hogy valaki szépen énekel. Ott derült ki, hogy én ezt szeretem. Egy dalon belül eljutni valahová. Imádom a klasszikus zenét, de az olyan jó, hogy jönnek szembe dolgok, lehet választani. A Ki mit tud?-ot megnyertem, kijutottam Kubába, aztán vártam, hogy most majd mi történik. De nem történt semmi, úgyhogy elmentem vendéglátózni külföldre. Imádtam.

– Pedig arról mindenki úgy beszél, mint taposómalomról…
– Nézd, mindenből annyit tudsz kivenni, amennyit beleteszel. Ha te unottan lenyomod a műsort, akkor neked ennyi. Én végignéztem mindenhol a múzeumokat, úszni jártam, rendesen próbáltunk is, amit nem mindenki. Szuper volt! Tavaly elvittem anyukámat a Bahamákra, volt a hajón egy cigányzenekar. Láttam, hogy unottan nyeszetelnek. Beálltam, énekeltem egyet, érezték, hogy jaj de jó, mondták is, zenéljünk egy nagyot!

– Sok mindent csinálsz. Megasztár, Pa-Dö-Dő, önálló estek, áprilisban koncerted lesz a Művészetek Palotájában.
– A MüPa nagy léptékű dolog, és nemcsak a kétezer-háromszáz ember miatt, aki oda befér. Amikor a Zeneakadémiára beengedtek, ahová pedig ebből a műfajból keveseket, az is nagy dolog volt. Valami különlegesben gondolkodtunk Fáy Miklóssal, mert mindig vele dolgozom, az összes műsoromat vele állítom össze. Nekem az ízlése, tudása mérvadó. Szeretem, hogy jó énekesnőnek tart, hisz bennem. Dallá vált versek, verssé vált dalok, ez lesz a címe, és korban, alkotókban vegyes. Vannak olyan estjeim, ahol a népdaltól a rapig minden van, hadd találja meg benne mindenki, amit szeret. Csináltam önálló estet Kati Marton Kilenc magyar… című könyvéből, francia, Händel-, Cohen-, meg kis fityfiritty dalok is vannak benne.

– Megütötte a fülem, hogy azért szeretsz Fáy Miklóssal dolgozni, mert ő jó énekesnőnek tart. Szerintem téged mindenki jó énekesnőnek tart.
– Furcsa ez. Húsz éve így énekelek, és mégis a Nagy Duett után jöttek hozzám olyanok, akikkel még dolgoztam is, hogy hú, te milyen jól énekelsz. Ami nem baj, csak… Mindig azt hiszem, hogy az emberek ezt tudják.

– Lehet benne valami, én is hallottam már, hogy jó énekesnő a Falusi Mariann, csak …
– …csak kár, hogy a Pa-Dö-Dőben énekel! Nahát, ez az! Ez a hülye előítélet! De ha eljöttek volna csak egy koncertre is, hallhatták volna. Én ugyanis mindegyiken ugyanígy énekeltem. Azért is tudok így kalandozgatni, mert a Pa-Dö-Dő hatalmas biztonságot ad.

– Mármint anyagilag?
– Jaj, dehogy! Én azért nem akartam operaénekes lenni, mert ott beállok valamibe, ami mindig ugyanaz, és a hangom miatt, ami lírai, nem hősnőnek, hanem hatodik dajkának. Ki a fene akar fiatalon nekiindulni a hatodik dajkának? Olyat akartam, amit csak én tudok, amit úgy, ahogy én, nem csinál senki. És a Pa-Dö-dő ilyen.
Ezt így csak mi tudjuk, ilyen azelőtt nem volt, mi tényleg ilyenek vagyunk. És nem a kövérségre gondolok. Hanem a valamilyenségre. Az összetartásra. Sokan kérdezik, hogy te akkor most a Györgyinek segítesz? De rendes vagy! Miért? Mondjam azt, hogy Györgyi, te most nehezen mozogsz, hagyjuk abba? Vannak, akik éveken át együtt dolgoztak, kérdezem az egyiket, mi van a másikkal. Nem tudja. Nem tudod?! Tizenévig dolgozol valakivel, és nem tudod? Én az összes régi pasimmal, meg a többiekkel tudom, mi van. Mert valakit valamiért egyszer szerettem, valamiért együtt dolgoztunk. Györgyivel összehoztunk egy olyan csapatot, hogy minden októberben együtt nyaralunk. Negyvenen! A táncos lányok már hozzák a férjeket, gyerekeket, jönnek rajongók is. Ha ilyen játszótér van körülöttem, akkor ennek én neki tudok dőlni, szabadon tervezgethetem, mit is akarok megcsinálni.

– A hátországról jut eszembe… Azt olvastam, hogy anyukád beteg, rákja van.
– Szerencsére idejében elcsípték nála, és a mellrák jól gyógyítható. Hála istennek hihetetlenül derűs nő, nem érinti meg a betegség. Illetve megérinti, mert leültem vele, hogy anyuci, ne told el magadtól, ez a kesztyű oda lett neked dobva, fel kell venned. Azt is mondtam, hogy kezdje el törni a fejét, mi a lelki oka a betegségének. Mert van. Ha például úgy érzi, nincs már rá szükség, szeretethiánya van, akkor tegyen ellene, mert akkor ő zárt be. Pedig vannak barátnői, minden érdekli, állandóan azt meséli, mit látott a Spektrumon, figyeli a politikát, éjjel kettőig internetezik, recepteket keresgél. Valami mégis történhetett. Érdekes, mert utánanéztem, hogy a bal mellel a baj azt jelenti, kétségei vannak, adott-e nekem elég szeretetet, felvértezett- e az életre. Valószínűleg elkezdett aggódni értem.

– Neked erre mi a válaszod?
– Az, hogy mindent megadott. Amit nem, azt bepótoltam. Biztos abba gondolt bele, hogy nincs családom, nincs gyerekem, de hát én döntöttem így, és ma is helyesnek találom ezt a döntést. Sokan kérdezik, ki fog téged ellátni, támogatni, ha megöregszel. Szerintem az ember a saját generációjával öregszik, a barátaimra, a saját korosztályomra számíthatok, tőlük akarok kapni. Lehet, hogy azért, mert most is sokat kapok.

– Én is aggódnék, ha azt látnám, hogy a felnőtt gyerekemnek nincs gyereke. Mégiscsak ez a világ rendje…
– Ez igaz, de az nem a világ rendje, hogy a családok úgy éljenek, ahogy élnek! Hogy a nők ennyi mindent csináljanak, a szerepek felcserélődjenek. Én annyi fiút húztam már ki a bajból, annyit tartottam el, az nem jó. Igazán kiegyensúlyozott kapcsolatban nemhogy én nem éltem, nem is nagyon láttam magam körül. Az apukám imádott, eltartott minket, fontos ember volt. Anyukám meg egy kis… „tankaranka”. Munkamániás, alkotó elme, újításai voltak, mindene volt a munka. Azt láttam, hogy egy nőnek ez is lehetőség. Ez is bátorság, az is. Bátorság gyereket szülni, felelősséget vállalni, de szerintem bátorság az is, ha nem vállalok. Szerintem az a jó, ha az ember felismeri, mi való neki.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Falusi Mariann őszintén a Megasztárról
• 3 fantasztikus palacsintarecept a sztárséftől
• Varró Dani: Misi tájékoztat
• Így spórolj válság idején!
• Tandíj vagy külföldi egyetem?
• Mi növeli egy gyerek teljesítményét?
• Egy hétvége Londonban – hasznos tippek
• Mit főzöl anya?- Mosószert!

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!