Rosszak a hagyományos iskolák?

„De itt, Magyarország keleti zugában nincsen erre lehetőség. Az én kisfiam csendesebb, bátortalanabb, ezért féltettem, óvtam őt mindentől, és előre aggódtam, hogyan fogja bírni majd az iskolát (én is ilyen félős voltam). Közben még egy csendes váláson is átestünk, de hála istennek mindketten a kisfiunk érdekét néztük, hogy minél kevésbé sérüljön. Azt hiszem, sikerült őt megóvnunk, azóta mindkettőnknek új családja van. És most egy örömhír: aggodalmam a minimálisra csökkent! A gyerekem osztályában huszonketten vannak, csendes kis osztály, egy idősebb tanító nénivel. Igaz, hogy hagyományos értékrenddel, de nem kifejezett teljesítményorientációval. Persze van százalékos »osztályzás«, gyorsan is haladnak, de bírható a tempó. A kisfiam elfogadja és szereti is a tanító nénit, megbízik benne, és nagyon jól érzi magát az iskolában. Délután itthon van velünk, így együtt is tanulunk, és ez nagyon jól működik. Ami fontos talán: a tanító nénit is mi választottuk. Az azonban most is bánt, hogy itt nálunk nem lehet újítást bevezetni. Zavar ez a tehetetlenség. Hogy csinálják máshol? Mit tehet a szülő, ha sem közel, sem elérhető távolságban
nincs olyan iskola, amit igazán szeretne? Elköltözzön? De mi nagyon jól érezzük magunkat itt. A kisfiam már ötévesen el tudott menni önállóan a közeli boltba, és erre nagyon büszke volt. Az oviból nagycsoportosan egyedül elindulhatott, én a sarkon vártam, biciklivel mehetünk minden reggel az iskolába, és jövőre talán már egyedül is hazajöhet. A gyerekek itt mindenben hamarabb önállóak, nincsenek nagy távolságok, és itt vannak a nagyszülők is, ami nagyon jó mindenkinek. Ezek a pozitív dolgok megszépítik a napokat. A nagyvárosban mindez nem így lenne, de választhatnánk iskolát… Nyugtatgatom magam. Jogosan?”

Ez is jó!

A nyugtatgatás teljesen jogos. Ez is jó! Maguknak is, a gyereknek is. Sikeresek voltak! Olyan tanító nénit találtak, akit a gyerek elfogad és szerethet, olyan osztályt, ahol a gyerek jól érzi magát, olyan iskolát, ami közel van. Nem hiszem, hogy első osztályban volnának ennél fontosabb szempontok. (Csak megkérdezném: mit jelent a délutáni együtt tanulás? Azt, hogy maga segít, ha a gyerek kéri, vagy azt, hogy ott ül mellette és mindent együtt csinálnak? Ez az utóbbi most még akár kellemes is lehet, de ha a gyerek nem azt szokja meg, hogy az iskola az ő dolga, és csak akkor segítenek neki, ha kéri, az az elkövetkezendő években nagyon sok nehézséggel, nemegyszer kínnal terhelheti meg a család életét.) Sajnos nemcsak arról van szó, hogy az iskolák – a világ – ellenállnak az újításoknak, hanem arról, hogy a régi magyar iskola sokkal többet tudott a gyerekről, mint mai iskoláink. A 20. század folyamán a magyar iskolák nagyon sokat romlottak. Elfelejtkeztek arról, hogy mikor milyen is a gyerek, amit pedig ösztönösen tudtak. A régi, boldogabb magyar elemiben – az eötvösi iskolában – nem siettek! Tudták, hogy az írás, olvasás, elemi számolás készségeit hosszan, ráérősen kell kialakítani és megszilárdítani sok-sok iskolai gyakorlással. Egyszerre mindig csak keveset szabad gyakorolni, de ezt elhúzottan kell, a délelőtt óráiban (amikor a gyerek vércukorszintje a legmagasabb). Nem erőltették a háromujjas ceruzafogást, sem a füzetbe szépen írást „apróban”, hanem szétterített nagy újságlapokon óriásiban gyakoroltak, akár ökölre fogott, legvastagabb postairónnal… Ugyanakkor azt is tudták, hogy például a kamaszt nem szabad megterhelni.
A régi nyolcosztályos gimnáziumokban a negyedik, a tizennégy évesek osztálya volt a legkönnyebb (mi meg csináltunk a 20. század során egy olyan iskolarendszert, ahol 13-14 évesen kell a maximumot produkálni, „mert ezen múlik a továbbtanulás”). Szóval nem a hagyományossággal volna a baj, hanem azzal, hogy sokat elfelejtettünk abból, amit valaha ösztönösen tudtunk a gyerekekről, és az új, tudományosan megalapozott tudást – az ebből fakadó hatékony módszereket – még nem tanultuk meg. De vigasztalom: minden a tanítón múlik! A másféle iskolákban is, ahova ha jók, sokszor nem lehet bejutni, ha meg könnyen be lehet kerülni, gyakran nem érdemes…

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Mácsai Pál: „Nem vagyok magabiztos!”
• Rosszak a hagyományos iskolák?
• Varró Dani: Misi és a sport
• Miért hűtlen a férfi?
• Üzletlista és tuti tippek zöld háztartáshoz
• Mitől férfi a a férfi?

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!