Miért nem jár táppénz, ha a gyerekünk kórházban fekszik?

A hír: Az ombudsman szerint a kórházban ápolt gyermek után is járnia kellene a gyermekápolási táppénznek. Jelenleg azok a szülők, akik a gyermekük mellett maradnak a kórházban, jogellenes megoldást találnak: a háziorvosuk saját betegségükre hivatkozva, vagy másik gyermekük jogán írja ki őket táppénzre annak érdekében, hogy ez az időszak a lehető legkevesebb jövedelemkieséssel járjon, és ne kockáztassák munkahelyüket. Az alapvető jogok biztosa pedig megállapította, hogy mindez ellentétben áll a jogbiztonság követelményével.

Karafiáth Orsolya véleménye:  Hm, nehéz a kérdés. Valljuk be, nehezen igazodom el táppénzügyekben, részben azért, mert nem igazán voltam eddig olyan jogviszonyban, hogy foglalkoznom kelljen ilyesmivel. Amikor közalkalmazottként dolgoztam, sosem voltam beteg, a munkahelyem meg annyira rugalmas volt, hogy tudtam variálni az időmmel: ha teszem azt váratlanul el kellett utaznom fellépésre külföldre egy hétre, akkor hétvégi munkákkal behoztam az elszaladt időt. Megvolt a szerződéses óraszámom, nem kellett orvoshoz rohangálnom, betegségeket kitalálnom, kiíratnom magam. Nagyon sokan élnek ezekkel a kiskapukkal, ha például gond van otthon, az ismerős doki igazolást ad, és kész. Több ismerősöm csinálta azt is, hogy amikor már rezgett a léc, és a kirúgás lebegett a levegőben, egyszerűen nem mentek be többé, váratlanul tartós betegségük lett. Ezalatt nem lehetett eltávolítani őket, próbálták addig húzni a dolgot, ameddig csak lehet. Mindannyian ismerjük ezeket a módszereket többé-kevésbé. Persze amikor ezekben jobban képben voltam, az már nagyon régen volt, és én tényleg nagyon fiatal voltam, szinte még gyerek.

Gyermekem nincs, de pont abban a korban vagyok, amikor körülöttem a legtöbben éppen szültek, vagy már olyan hat-hét-nyolc éves a gyerekük. És igen, a betegek gyerekeskednek, sok munkahelyen okoz problémát, hogy az anyuka kiszámíthatatlan, ha a pici rosszul van, nincs mese, vigyázni kell rá, otthon maradni vele, orvoshoz cipelni. És ha kórházba kerül, szerintem jogos az igény, hogy mellette legyünk. Gyerekként többször műtöttek, már hatévesen például vesekövem volt, ez igazi kuriózumnak számított, sokáig fektettek. Nekem szerencsém volt, mert az egyik nővér a rokonom volt, ráadásul mindkét nagymamám a nap jó részében velem lehetett a kórházban. Nem voltam egy félős valaki, de arra emlékszem a mai napig, milyen sokat számított ez. És ha kiesést is jelent az államkasszának vagy egy munkahelynek a dolog, azt gondolom, a pénzügyi szempontok egyszerűen nem írhatják felül az emberieket.

Az egyik barátnőm folyamatosan jár pszichológushoz, ahol a kapcsolatteremtési képtelenségének okait igyekeznek felfedezni. Természetesen már a gyerekkori traumákat bogozzák ezerrel, és eljutottak egy fontos pontig. Ez a lány talán hároméves lehetett, amikor súlyos fertőző betegséggel karanténba zárták, még a szülei sem mehettek be hozzá. És miután kiengedték (ezt a mamája később mesélte el), azután éppen kétszer annyi ideig nem volt hajlandó a szüleihez szólni, táplálékot elfogadni tőlük… Az egész életére kihatott az, hogy magára hagyták kisgyerekként. Ha a beteg gyermek kórházba kerül, jogos (és a legbelsőbb természetünkből fakadó igény), hogy vele legyünk. Nem is tudom, miképp tudnék dolgozni, ha a kicsi abban az állapotában fekszik egy kórteremben, ha el vagyok zárva tőle…

Itt elolvashatod, mit gondol Karafiáth Orsolya a közelmúlt érdekes híreiről!
Itt Orsi mellett Soma és Winkler Nóra kommentárjait is megnézheted!