Tompos Kátya-interjú

– Ha újraélhetné élete egyetlen pillanatát, melyik lenne az?
Amikor a nagymamámmal, a testvérével és édesanyámmal négy szólamban dalra fakadtunk egy közös vacsora után, és amikor Indiában jártam. Elsősorban azok a pillanatok, amikor megtapasztaltam: a kommunikációhoz sokszor elég a zene, semmilyen nyelven nem kell tudni. Abban is megerősített, hogy nem csupán testből állunk, hanem valami sokkal magasabb rendű létezés működik bennünk.

– Mi volt élete legfájdalmasabb élménye?
Nehéz kiemelni, mert általában törlöm a kellemetlen dolgokat, ha ezt nem tenném, folyton bizalmatlan lennék. Az első nagyon rossz élményem inkább tragikomikus: megműtöttek, és arra ébredtem, hogy ki vannak kötve a végtagjaim a kórházi ágyhoz. Tudtam, miért csinálták, nem is fájt semmim, de rettenetesen viszketni kezdett az orrom, és hiába kiabáltam egy órán át, nem jött senki.

– Mi az a tulajdonság, amit leginkább kedvel a másik nemben?
Ha biztonságot áraszt, és ha becsületes egy férfi…

– Kinek a tehetségét irigyli legjobban?
Juliette Binoche a kedvenc színésznőm. Soha nem látszik, hogy szerepet játszik – ösztönösen, izgalmasan tud önmaga lenni. Szabadon és könnyedén létezik a kamera előtt és a tévéinterjúkban egyaránt. Nyitottságot, nőiességet sugároz.

– Melyik a kedvenc könyve, és miért?
Évekkel ezelőtt olvastam Alberto Moraviától az Egy asszony meg a lánya című regényt. Két egymást végtelenül szerető nőről szól, akiknek szembe kell nézniük a háború borzalmaival. Néhány ponton ráismertem a saját viszonyomra az édesanyámmal. Sok mindent megértettem abból, mi mindent képes feláldozni egy anya a gyermekéért.

– Mi a legértékesebb tulajdona?
A szeretteim, a családom – ők ugyan nem a tulajdonaim, de mégiscsak hozzám tartoznak, és én hozzájuk. Talán még azok a tulajdonságaim, amelyek meghatározzák a jellememet, és amelyeket jónak tartok, szeretnék megőrizni és továbbadni. Például a beleérző-képesség, a világra való rácsodálkozás.

– Mi az az emberi hiba, amit a legkönnyebben tolerál?
A feledékenység – bár bosszantó, de muszáj elfogadnom, mert sajnos én is gyakran az vagyok.

– Hová költözne el legszívesebben és miért?
Nem költöznék, inkább utaznék, és itt megint Indiát említeném, bár mindössze pár napot voltam ott, de meghatározó élmény volt. A gyökereim révén kötődöm Oroszországhoz is. De Franciaországban is nagyon szeretek lenni.

– Hisz a halál utáni életben?
Azt hiszem, igen. Ezen sok múlik, hogy van-e. Mindenesetre úgy szeretném leélni az életemet, hogy van. Másképp élnék abban a hitben, hogy nincs.

– Melyik a kedvenc idézete?
Van egy Bulat Okudzsava-dal, amelynek egy sora valahogy úgy hangzik: „Gyerünk, emberek, mondjunk egymásnak dicsérő szavakat!” Szomorú, hogy az életben, ha egyszer megkaptunk valamit, megszokjuk egymásban a jó tulajdonságokat, és nem mondunk köszönetet semmiért. Pedig a legkisebb dicséret is boldoggá tesz, ezt tudom magamról, amikor valaki odajön és csak annyit mond: na, ez jó volt!

– Ki játszaná önt az életéről szóló filmben?
Hát én! De ez olyan hülyén hangzik. Végül is bárki eljátszhatna, aki felkészül belőlem, és szerepként kezeli az életrajzomat. Biztos van egypár színésznő, akire hasonlítok, de az ilyen szerepleosztások nem külső hasonlóságok mentén dőlnek el.