Egerszegi Krisztina: Eldugtam a gyerekek elől az érmeimet!

Krisztina ma már háromgyermekes családanya, aki saját gyerekeit viszi úszóedzésre, de azért ma is szívesen idézi fel akkori sikereit.

– A fura az, hogy régebben, még versenyzőkoromban, mindenki ámuldozott, hogyan lehet annyi munkát bírni, hogy győzöm energiával azt az edzésmennyiséget? Most pedig úgy gondolják, milyen kényelmes az életem, hiszen nincs más dolgom, csak a három gyermekemmel foglalkozom egész nap. Holott az igazság az, hogy egy átlagos naphoz idehaza a három gyerekkel ötször annyi erő kell, mint akármelyik olimpiai felkészüléshez. Nincs pihenőnap, nincs rossz forma, nem lehet kicsit lazsálni, valami munkát megspórolni, vagy félvállról venni! Itt szüntelenül a maximumot kell nyújtanom, napi 24 órában… Újabb és újabb döntőket nyernem. Úgy, hogy olykor egyszerre kell úsznom háton, mellen, pillangón, gyorson, és még tucatnyi merőben ismeretlen úszásnemben.

– És mi lenne, ha nem nyernél mindig testhosszal? Egyszer mondjuk, nem főznél ebédet? Vagy azt mondanád, hogy ma tanuljatok magatok, én inkább megnézek egy filmet?
– Arról azért szó sincs, hogy testhosszakkal nyernék, többnyire örülök, hogy fújtatva egyáltalán elértem a célig, és sikerült teljesíteni a napi teendőimet, de én ezt nem szeretném, nem is tudnám alább adni. Én ezt akartam, most ez a dolgom, ez tölti ki az életemet, ettől vagyok boldog, és szerintem hiba lenne, ha nem próbálnám minden pillanatát maximálisan átélni, kiélvezni.

– Persze, Krisztina, de úgy emlékszem, már rég nem volt olyan boldogító számodra az úszás, mégis ugyanezzel a vehemenciával csináltad…
– Nem magával az úszással volt problémám! Én eredendően mindig szerettem úszni, kezdve attól, hogy szüleim levittek egy pár órára, hogy nyaralás előtt megtanuljak, pontosabban, hogy megtanuljunk a nővéremmel, egészen addig, amíg az utolsó olimpiai döntőben beértem a célba. A medencében valahogyan mindig otthon voltam, a vizet természetes közegnek éreztem, edzés közben mindig tudtam gondolkodni, ábrándozni, olykor kiélni gazdag fantáziavilágomat.

– Igen, de miközben szépséges álmaidat szövögetted, a melletted lévő pályákon csapkodtak, kalimpáltak a többiek, a parton edzők sípoltak, ordibáltak, és jól leteremtettek, ha elmaradtál fél másodperccel. Ez azért nem lehetett annyira idilli…
– De ez mind nem zavart. Elég nagy a monotóniatűrésem, az edzésnapok viszonylagos egyhangúsága nem zökkentett ki. Most is előfordul, hogy ha dugóba kerülök, jól elvagyok magamban, és nem értem, körülöttem miért dudál az a sok ideges ember? Ahogyan nem értem, amikor arról faggatnak, hogy a sport miatt mi is maradt ki a gyermekkoromban? Honnan is tudjam, hogy mi maradt ki, hiszen én úsztam abban az időben. De gyanítom, hogy nem maradt ki semmi, ami fontos lett volna. Különben nem az uszodába mentem volna, hanem oda.

– Szerinted megtehetted volna?
– Meg. Igen. A sport számomra soha nem volt kényszer. Azért úsztam, mert nekem az volt a fontos. Egyszer, 1994-ben elegem lett, és mondtam is a szüleimnek,
hogy én ezt befejezném. Azt mondták, rendben van, ha így gondolom, csak menjek le az uszodába és szóljak az edzőmnek, Kiss Laci bácsinak, hogy ne várjon hiába. Én lementem, odasündörögtem hozzá, hogy csak azért jöttem, hogy szóljak, nem jövök többet. Ő is azt mondta, rendben, csak aztán még hozzáfűzött egy mondatot, ami két órán keresztül tartott. Azóta sem tudom, meggyőzött-e, vagy csak ráuntam, de azzal váltunk el, hogy sietnem kell az úszócuccaimért, el ne késsek a délutáni edzésről! Az esetleges szigort azért nem bántam, mert az sarkallt, hogy jobban ússzak, gyorsabb legyek, többet teljesítsek – kihozzam magamból a legtöbbet! Ez azért jó érzés volt, és ma is jó, hogy volt egyvalami az életben, amiben elértem a tőlem telhető maximumot.

– Mit jelent a számodra ma, hogy csaknem két évtizeddel ezelőtt világraszóló sikereket értél el, hogy te voltál a világ leghíresebb úszója?
– Fontos ma is az érzés, hogy egyszer az életben valamit biztosan letettem. Hogy mit és hova, azt nem tudom pontosan, de ez a tudat mindenképpen ad valami belső biztonságot. Ritkán jut eszembe, de azért talán valamiként belém épült. És biztosan fontos az az érzés, hogy sok embernek tudtam a győzelmeim révén örömöt szerezni. Ezt a mai napig rendszeresen jelzik.

– Téged szeretnek, te az az ember vagy, akit mindig lehetett szeretni…
– Azt nem tudom eldönteni, hogy ebből valójában mennyi a szeretet, és mennyi az érdeklődés, vajon mennyi szól a személyemnek, és mennyi annak a kislánynak, aki viszonylag sokszor lett első a különböző versenyeken, de mondom, a lényeg, hogy örömöt tudtam szerezni.

– A férjedtől hallottam, hogy odahaza, a gyermekeid születése után eldugtad az olimpiai aranyérmeidet…
– Igen. Ez tudatos döntésem volt. Szerintem a gyermekeknek, különösen a fiúknak arra van szükségük, hogy az apjukra nézzenek fel, ő legyen a példaképük. Van is egy olyan mondás, hogy az apa a fia első hőse és a lánya első szerelme…, és ha nem kellő érettséggel azt látják, hogy ott az a sok olimpiai aranyérem, amit én nyertem, hihették volna azt, hogy „hűha, ez a mama biztosan valami nagy ember volt!”.

– Ami persze igaz…
– Egy bizonyos területen talán igaz, ezer más területen viszont Ádám százszor különb, csak ott nem osztanak érmeket. Ha tehát csak az érmeket látják, az könnyen félrevezette volna őket.

– Ma már tudják, hogy mit értél el?
– Lassan kialakult bennük, és ez így sokkal egészségesebb… Például benne vagyok a negyedikes tankönyvben… De emlékszem, amikor a nagyobbik fiam először látott a tévében valami régi felvételen, játék közben felnézett, „Jé, ott a mama!” – szólt, aztán játszott tovább, mintha mi sem történt volna.

– Az ilyesféle szembesüléshez hogyan viszonyulsz? Megérint, hogy mégiscsak én vagyok az a valaki, aki ott szeli a vizet a mezőny előtt?
– Nem. Nézem, hogy jé, elég jól úszik az ott a 4-es pályán, vagy hú, de rosszul veszi a fordulót, de nem érzem azt, hogy én lennék, aki most itt ül, nyakában a három gyerekkel… Legfeljebb bizonyos érzések, emlékek idéződnek fel azokból az időkből. Mire gondoltam, vagy mi történt utána… Én három remek pasi között élek, itt a férjem és a két fiam, nekem muszáj őket nap mint nap meghódítani, tehát nem engedhetem meg magamnak a legkisebb lazítást sem. Mert egy pillanat alatt oda a nagy nehezen megszerzett tekintély, ráadásul házon belül van a legerősebb rivális, Zizike is, aki annyira bájos, elbűvölő már most, hogy mindenkit az ujjai köré csavar, tehát folytonosan a maximumot kell nyújtanom. Ezért is mozgok, tornázom, futok, egy pillanatra sem engedem el magam.

– A gyermekeid sportolnak?
– Nagy élvezettel mozognak. Hogy lesz-e annyi ambíciójuk, hogy az élsportot válasszák, azt rájuk bízom, de fontos, hogy mindannyian sportolnak. Bálint úszik, Barnus kajakozni jár, Zizike hatalmas vehemenciával táncol. Én örömmel viszem-hozom őket…

– Az úszóedzésekbe sem szólsz bele?
– Csak nem képzeled! A nővéremék csoportjába jár, ők remek szakemberek, mit kotyoghatnék én ebbe bele örömszülőként? Ha tehetem, nézem őket, és jó látni, hogy milyen szépen úszik az a sok tehetséges gyerek.

– Volt, amit másként csinálnál?
– Nem. Én az életem egészét egy egymásból adódó folyamatnak látom. A szüleim vigyáztak rám, elvittek úszni. Hogy elvittek úszni, megszerettem az úszást, és versenyző lettem. Hogy versenyző lettem, igyekeztem a legtöbbet kihozni magamból, így tudtam világversenyeket nyerni. Mivel többször nyertem, visszavonulásom után alkalmazott egy cég. Ennek a révén ismerkedtem meg egy férfiúval, akibe első látásra fülig beleszerettem. Ő Ádám, álmaim férfija, akinek én is rokonszenves lehettem, mert rövidesen kiderült, hogy együtt képzeljük el az életünket. Persze a legszebb álmokba is becsúszhatnak olykor tökéletlenségek, Ádámnak is megvannak a maga hibái, éppen úgy, mint nekem, és szoktunk is veszekedni, meg duzzogni, de ez hozzánk tartozik, ezzel együtt teljes az életünk. Tehát összeházasodtunk, és ebből lett a három csodálatos gyermek, akik most teljesen kitöltik az életemet.

– És ha felnőnek, arra van terved?
– Nincs, nem is szeretném, ha lenne. Ennek a boldogító állapotnak szeretném minden pillanatát kiélvezni. Ahogy a múlt, úgy a jövő sem izgat különösebben. Oroszlán vagyok, igaz, egy meglehetősen hiú, olykor raplis oroszlán, így az adott pillanatot szeretném mindig kiélni a lehető legteljesebben!