Hegyi Barbara: “Szenvedélyesen szeretek játszani és főzni”

– Jól néz ki, mesés kertben ülünk. Végigpihente a nyarat?
– Nem, dolgoztam, bemutatóm volt, és hamarosan jön tíz nap láblógatás, tengerparti pihenés Olaszországban, a nagynéném házában, a családdal.

– Talán ez látszik.
– Lehet. Egyébként munkás hetek vannak mögöttem. Július első napjaiban Pécsre mentünk, a Szabadtéri Játékokra, ahol a Black Comedyt próbáltam az augusztus másodikai bemutatóig. Ha megjövünk a pihenésből, újra próbálok, Sándor Pállal készülök a Rózsavölgyi Szalonban a Pereg a film című előadásra, melyben Kolovratnik Krisztiánnal filmdalokat énekelünk majd.

– Akkor a munka szépíti meg?
– Rám biztos, hogy jótékonyan hat. Nem tudnék feladatok, kihívások nélkül élni. Fontos a mozgás, a pörgés, a tervek szövögetése.

– Állandó mozgás, pörgés közepette feleségnek, anyának lenni, háztartást vezetni, kutyákat gondozni nem lehet egyszerű.
– Próbálok eleget tenni minden téren. Szerencsére nem vagyok könnyen fáradó alkat. A család mellett itt ez a csodálatos kert, ősfákkal, virágokkal, madarakkal, és én minden szegletét imádom! Nagy öröm, hogy itt élhetek, a város fölött, de mintha egy erdő közepén vagy egy faluban volnék. Reggel kimegyek, csipegetem a magam ültette virágok száraz szirmait, összeszedem a gondolataimat, begyűjtöm a fűszernövényeket, sorra veszem a napi teendőket, beszélgetek a kutyáimmal. Mindent gondozni, szeretgetni kell, és ez jó. Apropó, gondozás: a Pedigree Örökbefogadási Program nagyköveteként próbálok segíteni az elhagyott négylábúakon. Dió, a mi tekintélyt parancsoló, hatalmas komondorunk is így került hozzánk. És itt a kicsi bolognese kutyánk is, Ribizli, aki néz ránk, mint egy kisbaba, nagyon lelkizős, ő is állandó kényeztetést igényel.

– Lelkizésben, gondolom, az egyébként is profi, akinek kamasz lánya van.
– Erről Rozi tudna beszélni, de ahogy minden anya, én is folyton vívódom önmagammal, eleget, jól foglalkozom-e a gyerekemmel. És óriási az önvád, amit nem akarok a körülményekre fogni, ezért állandóan megkérdőjelezem a döntéseimet, persze csak magamban. Rozi tizennégy éves, aranyos kamasz. És természetes, hogy érzékeny, nekem viszont alaptulajdonságom a türelmetlenség, ami néha gond. Nem könnyű felnőni az anyai feladatokhoz. Nehéz, különösen úgy, hogy közben igazságos maradj, jó legyen a viszonyod a gyerekeddel, a férjeddel, az ő lányával, az anyáddal. Igazi kihívás.

– De ezzel sokan így vannak.
– A legtöbb anya szembesül ezzel. Viszont mivel rólam van szó, bevallom, nekem nagy a szám, lazának mutatom magam, közben nagyon lelkiismeret-furdalásos vagyok… De remélem, konzekvens, és nem túl szigorú.

– Jól látom? Elpirult?
– Úgy van! Zavarban vagyok! Ma is előfordul néha. Ez idegrendszeri kérdés, nem tehet ellene senki. Aki pirulós, soha nem növi ki, és a pirulás lehet bájos, kislányos, de lehet ártó is egy vita, érvelés közben, sőt olykor képes lebuktatni is.

– Szakácskönyvet írt, szereti a konyháját. A lányokkal is sok időt tölt ott?
– Sokat. Ahogy gyerekként, kamaszként, én is sokat voltam ott anyámmal, a barátnőivel. Akkoriban sok volt az özvegy, gyakran a beszélgetéseik tere is a konyha volt, és én megszerettem. Ez volt az anyai minta, és hálás vagyok érte. Sajnálom azokat a gyereket, akik zacskós leveseken nőnek föl, dobozból esznek.

– Az azért mégis túlzás, hogy szinte naponta főz.
– Miért volna az? Naponta eszünk, naponta főzök. No jó, néha anyám is ezt-azt – isteni dolgokat, amiket csak ő tud –, de azért én uralom a konyhát.

– Sok kerti parti volt a nyáron?
– Akadt. Néha tíz-húsz ember is körülülte az asztalt, és nekem gyönyörűség volt látni, ahogy kóstoltak, ahogy megbeszélték, mi miért jó, mitől különleges vagy más az étel, mint amit megszoktak. Imádom nézni, ahogy elfogy a főztöm. Mindig mást készítek. Hideg gyümölcslevesek, sok zöldborsó, rengeteg spárgás étel, tökfőzelék, csípős lecsó, sült húsok, saláták, olaszos tészták, mind ott voltak a menükben, és néha Zorán egyik kedvence, a rántott csirke sem hiányzott.

– Úgy beszél a konyháról, a főzésről, mint egy nagy szerelemről.
– Mert az is, de csak a színház után… Szenvedélyesen szeretek főzni, és a társaságot is nagyon kedvelem, ami a mi konyhánkban könnyen összejön. Nálunk ott zajlik az élet. Például szeretek a lányommal borsót fejteni, és közben megbeszélni az „élet nagy dolgait”, vagy a barátnőimmel rétest nyújtani. A konyha, a főzés jó alkalmat teremt arra is, hogy közelebb kerülj a másikhoz, olyan témákról is beszélgethess, amelyek talán más helyzetben fel sem merülnének. Sajnálom azt, aki úgy nő fel, hogy az anyja morog, ha főz, duzzog, ha mosogatni kell, mert az egészet a kiszolgálás mártíromságaként éli meg. Talán ez is forrása a konyhával, a főzéssel kapcsolatban kialakult rengeteg előítéletnek. Az lenne a szerencsés, ha ők is felfedeznék a főzésben az alkotás, a kísérletezés örömét.

– És mi a helyzet a fiúkkal, férfiakkal?
– A főzés érzéki tevékenység, sok férfi tud és szeret főzni, szerintem ez még szexi is lehet. No és egy mozi után melyik lány nem ájul el a gyönyörűségtől, ha a fiúja azt mondja: gyere föl, összeütök valamit, és földob egy spagettit, készít hozzá egy szószt tíz perc alatt abból, ami éppen van otthon. Manapság a nők, a férfiak is elfoglaltak, pénzt keresnek, gyereket nevelnek, rohannak reggeltől estig, ezért még nagyobb az efféle együttlétek jelentősége, hogy az étel az övék legyen, sajátjukat egyék, amit örömmel készítettek.

– Pécsett a Black Comedy óriási siker, a szerepe szerint nem ehetett, innia kellett, kényes, úri vénlányt alakít.
– Színész vagyok, minden este stílust váltok, és ez jó. A szerep remek, kihívás megformálni egy velem azonos korú, de egyedül élő nőt, akinek vannak kimondatlan vágyai, kínjai, álmai.

– Ön nincs egyedül. Apropó, Zorán hogy viselte, hogy a nyarat Pécsett töltötte?
– Fantasztikus ember, végig velem volt, segítette a munkámat. Egy barátunk házában laktunk, és neki még azt is sikerült elhitetni velem, hogy élvezi a más környezetet.

– Ez valóban boldogság lehet egy pályája csúcsán lévő színésznőnek, aki talán még nem érzi, mennyire rohan az idő.
– Jó fogalmazás, de a kérdés arra vonatkozik: gondolok-e néha az öregségre. Igen. Tudom, a kor előrehaladtával más szerepek találnak meg, és ez így van rendjén. Egyébként az öregedéstől nem félek, inkább az foglalkoztat, mi lesz, ha nem fogom tudni csinálni a dolgaimat, ha akadályoztatva leszek. Gyakran gondolom, meg kell tanulnom szemlélődni, szemlélődve élni. Amikor reggelente egy órát csak úgy bambulok, nézek ki a fejemből, rákészülök a napra, elképzelem, az öregség ennek a szemlélődésnek a megnyújtott változata lesz, és ez így már nem is olyan rossz.