Végre megszólal Stahl Judit férje!

– Én inkább azt képzelném, hogy az ország egyik első számú konyhatündérének, Stahl Juditnak egy nagydarab, pocakos, kövér férje van, aki egész nap azokból a finomságokból nassol, amelyeket Judit alkotott.
– Lehet, hogy emiatt sem mutogat engem annyira Judit? Talán tart attól, hogy megtestesült ellenpropaganda lennék? De hát mit csináljak?! Sajnos és hál’ istennek, nálam a testsúly nincs okvetlenül arányban a bevitt kalóriával. Hiába eszem degeszre magamat esetenként, képtelen vagyok a hízásra. Pocakkal nem tudok szolgálni, ezért kénytelen vagyok más téren hasznára lenni Juditnak.

– Erre törekszel?
– Igen.

– Ugyanígy elvárhatnád, hogy ő igyekezzen a te szolgálatodra lenni.
– Biztosan megtenné, ha nekem is valami ennyire fontos lenne. Ha szükségem lenne arra, hogy valaki legyen mögöttem, aki mindenben segít, támogat, aki elvégzi a háttérmunkákat.
– És ha kérdezi a gyerek, hogy mit dolgozol, apuka, azt mondod neki: tudod, Hanna, a papa bemegy az…
– Ezt a kérdést már feltette, kicsit gondban is voltam, hogy mit mondjak, aztán azt válaszoltam, hogy segítek a maminak. Olyan nagyon rossz válasz nem lehetett, mert Hanna számára teljesen érthetővé vált a dolog. Én meg nagyon szeretem ezt csinálni, és sok örömöt lelek benne. Nem vagyok az az alkat, aki szeretne főnök lenni.

– Ez alkat kérdése?
– Is. Általános iskolában volt egy barátom, akivel minden délután űrhajósosat játszottunk. Ő volt a parancsnok, én pedig a fedélzeti mérnök. Néhány hónap múlva kitaláltuk, hogy ebből elég volt, mától cseréljünk, én lettem a kapitány, ő pedig a beosztott. Nem éreztem jól magamat, másnap szóltam, hogy csináljuk inkább vissza.

– Neked mi szerez örömöt?
– Talán túlzottan sok dologban is meg tudom találni az örömöt, és emiatt nincs személyes indíttatásom, hogy egyvalami konkrét célnak legyek a fanatikusa. Ugyanakkor tudom, hogy Juditnak van, és ezért öröm, hogy segíthetek. Ő hihetetlenül céltudatos, ha egy fal áll az útjában, nekiveselkedik, és addig nyomja, amíg ki nem dönti. Én viszont inkább megkerülném azt a falat, vagy alagutat fúrok alatta, esetleg körbenézek, nincs-e egy létra valahol. Az életutam is ezt példázza. Magyar–fizika fakultációra jártam gimiben, matek–fizika szakra vettek fel az egyetemen, de átkértem magam az építészetre, majd könyvesboltba mentem dolgozni, onnan a reklámiparba sodort az élet, aztán kimentem az USA-ba szakácsnak tanulni, most pedig Judit mellett ténykedek a főző- és sütőiparban…

– Kavarod a rántást?
– Ha kell, azt is, de azért akadnak fontosabb teendők is. Például szervezésben, ötletelésben, menedzselésben, ügyintézésben, a magazinunk szerkesztésében, a receptek kitalálásában, aztán ami külön szívügyem, az az ételek fotózása és persze a kóstolása.

– Van, amibe nem ártod bele magad?
– A pénzügyek. Hajlamos lennék belemenni a legrosszabb alkukba, nehogy megnehezteljen a másik fél. Egyszerűen nincs érdekérvényesítési képességem. Judit ebben sokkal ügyesebb. Én ilyenkor meg sem szólalok tárgyalás közben, mert tudom, hogy nem tudok jót mondani. Néha dermedten bámulok magam elé, mert azt hiszem, hogy most itt a világvége, annyira forrponton a hangulat, erre a következő pillanatban mosolyogva egymás tenyerébe csapnak, és kiderül, létrejött a legjobb megegyezés, amivel mindkét fél boldog.

– És ha otthon kell szerelőt hívni?
– Azt Judit tudja elintézni, hogy még aznap kijöjjön a mester, aztán ha már ott van, akkor én mondom meg, hogy történetesen hogyan kell „plankolni a düznit” meg effélét, mert ebben valamennyire otthon vagyok. A jelek szerint szinte mindenhez máshonnan közelítünk, és tökéletesen kiegészítjük egymást.

– Bizonyos szempontból én is így érzem, ugyanakkor pedig ismerem a valószínűtlen történeteteket.
– Igen… lehet, hogy másnak furcsa lehet… Egy gimnáziumba jártunk, én már másodikos voltam, ő pedig akkor került oda, és egymástól függetlenül lettünk meghívva ugyanabba a házibuliba. Mindenki hozta a szokásos szörpöket, üdítőket, én meg egy magam készítette tortával állítottam be, majd érkezett Judit, és ő is egy tortát hozott. Ez akkor annyira furcsa volt és váratlan! Ennek kapcsán kezdtünk el beszélgetni mindenféle kamaszos témákról, amelyekben mind gyanúsan egyformán gondolkodtunk, amikor pedig kiderült, hogy Pilinszky a kedvenc költőnk, akkor valami nagyon mély belső közösségre is ráismertünk.

– Jó, akkor csak azt áruld el, miért kellett még évtizedeket várni, hogy valóban egybekössétek az életeteket.
– Szerintem a kapcsolatunk azóta változatlan intenzitású és bensőséges, csak a kapcsolódási formák változtak. Volt, hogy együtt voltunk, volt, hogy szerelmek, kalandok jöttek, mentek, de a mi eredendő együvé tartozásunk megmaradt. A barátság, szövetség sokkal erősebb, intimebb kapocsnak bizonyult, csak ehhez kellően meg kellett érnünk, nyugodnunk, és azóta is persze folyamatosan dolgozni kell rajta, egyeztetni, a napi kompromisszumainkat megkötni, hogy működőképes maradjon.

– Két ennyire különböző habitusú embernél mitől függ, hogy folytonosan súrlódnak-e, vagy kialakul a harmónia?
– Talán hogy tudjuk tisztelni, szeretni a másik különbözőségét, és ne akarjuk átformálni. Például mindkettőnknek fontos a kreativitás, de ez nálam inkább kíváncsiságból fakad. Judit pedig mindennek a végére akar járni, őt ez az ambíció vezérli. A maximalizmusa. De nem csak munkában törekszik tökéletességre! Mindenben. Még a gyógyszert is úgy veszi be esetenként, ahogy az meg vagyon írva. Nem bágyadtan benyeli, mint én, hanem bedobja a szájába, és rákortyol egy nagyon lendületeset. Vagy akármilyen későn is fekszünk le, mert elbeszélgettük az időt, ő tornával kezdi a reggelt. Én még ki se bújtam az ágyból, Judit már teljesítette az adagját. Ugyanígy van a futással, a munkával vagy bármivel, amihez kezd. Amíg nem teljesítette, addig csinálja. Egyedül a nyaralás jelenti a kivételt. Minden nyáron összeszed 10 kilónyi futócuccot, telegyömöszöli velük a hátizsákomat, mondván, hogy majd most kedvére futkoshat. Aztán megérkezve rendre ráébred, hogy nincs értelme futni ilyen nagy hőségben. A másik kedvelt szórakozása, hogy eltetet velem valami többkötetes regényt, gondolván, hogy most majd végre lesz ideje kiolvasni, aztán eljátssza az időt Hannával, én meg olvasatlanul cipelhetem vissza a könyveket.

– Nálatok ki főz otthon?
– Amelyikünk előbb ér haza. Megállapodásunk szerint a másik meg mosogat, talán emiatt is igyekszik Judit rendre megelőzni engem, mert szerinte én rengeteg edényt, nehéz, vaskos üstöket használok, amikkel neki kell majd bajlódnia. Én amolyan pasis-séfesen főzök: kacifántos kajákat, komplikált szószokat, jó nagy rumlival a konyhában. Ő meg persze a praktikum mestere: gyorsan, egyszerűen főz nagyon finomakat. De ő ebből a szempontból is hihetetlenül akkurátus. Amíg elsős volt Hannus, mindennap csomagolt neki külön ebédet, amit az iskolában meg kellett melegítenie, mert annyira fontosnak tartotta, hogy a gyerek csak egészségeseket egyen. Idővel lehetett csak meggyőzni, hogy ez is fontos, de az talán még lényegesebb, hogy ne tartsák esetleg különcnek Hannát a többiek, tehát jobb, ha azt eszi, amit mások.

– Judit éveken keresztül talán a legtöbbet képernyőn lévő televíziós volt, most pedig csak egy-egy műsorban tűnik fel. Változtatott ez rajta szerinted?
– Ő soha nem volt televíziós a szó klasszikus, képernyőfüggős értelmében. A híradó végén ő civilre váltott, nem szerepelt, nem villogott. Szerintem ő attól a fajta népszerűségtől, hogy „jé, láttuk tegnap a tévében!”, inkább menekült, csöppet sem élvezte. Ezt a másfajta ismertséget viszont kifejezetten élvezi, amikor esetenként úgy mennek oda hozzá, hogy finom volt a múltkori húsleves, vagy isteni lett az aranygaluska.